Mégis igaz, hogy a donhuánok megdőlnek egyszer. Pedig még emlékszem, amikor ez a fiú egy szimpla postai sorbaállás alatt egyszerre hívta randira – és kapott is elérhetőséget – a sorban előtte- és mögötte álló hölgyeket, valamint az ablak mögött ülő postáskisasszonyt.
Kicsit elegem van, holnap lemegyek – szólt múlt hétfőn, s csakugyan, kedd este már itt mesélt, a lombos diófa alatt.
Napokig csak beszélt. Hajtotta még a lendület. A beosztottak irányítása, a dolgok kézben tartása. Két telefon közt napszemüveg mögül adta a nagymenőt, hogy kikkel, hogyan, mit, mikor. Műsorához szükségtelen kellékként statisztálva hallgattam éjszakába nyúltan, idegenként látva a régi ismerőst. Igaz, hét éve semmi hír felőle, most meg itt terem a semmiből. Miből lehet elege?- biztos kiderül. Akkor talán ráismerek, de most még idegen, ahogy pörgeti gondjait, mikre választ nem vár, s még csak nem is kérdezget. Későn feküdt, korán kelt, kávét vedelt.
Aztán látogatásának oka is kiderült. Utolérte végzete: a nők. Pontosabban egy. Mégis igaz, hogy a donhuánok megdőlnek egyszer. Pedig még emlékszem, amikor ez a fiú egy szimpla postai sorbaállás alatt egyszerre hívta randira – és kapott is elérhetőséget – a sorban előtte-és mögötte álló hölgyeket, valamint az ablak mögött ülő postáskisasszonyt. Most meg itt, Pestről Gyuláig szaladva, mert egy fruska miatt gondolkodni kell.
Csak az utolsó nap délutánján kezdett megnyugodni. Lassult a tempó, s már nem csak kérdéseit pörgette szakadatlan, hanem mérlegelt, tanakodott, felvetéseire reakciót remélt.
Majd kibökte, azért jött, mert régen mi sokat beszélgettünk. Talán dereng valami, de hol van az már? Itt hamar az emberre telepszik a csend. Beszélgetni? Mikor? Kivel? Miről?
Úgy tűnnek el évek, mintha sosem lettek volna, nevek, arcok, sok régóta nem mond már semmit. A mostaniak meg… Inkább a csend.
Aztán történik valami. Egy ismerős nyilallás úgy lélektájon, feloldódik tér és idő, előáll a régi ember, akit évekkel ezelőtt ismertem, s noha ránk rakódtak már azóta az évek, most végre út nyílt közénk, s a sok szócséplés után végre beszélgetni kezdünk. Levett sötét szemüveggel a Napba nézve kérdi: Elvegye? Megbánja? Ne vegye el? Azt is megbánja? Ha elveszi, ha nem, mindenképp megbánja? Bármilyen döntést hoz, úgyis megbánja? Az lesz a vége, hogy mindegy? Őt vagy mást, most vagy később, gyerekkel vagy anélkül? Innen nézve lényegtelen méricskélésekben aprózzuk el magunkat a tulajdonságokat, szokásokat, esztétikumot illetően. Veszélyes dolog a filozófia, furcsa végletekbe juttatja az embert.
Aztán valami használható megoldásra jutva a pénteki alkonyatban hirtelen autóba pattan, s távozik. Megijeszti a vidéki levegő. Talán újabb évekre marad el. De hív még aznap, másnap, s egy hete szinte minden nap felvetjük egy híres dán „vagy-vagy” filozofikus fogalmát, számos területen továbbgondolva, politikát, vallást, etikát hozzá csatolva alámerülve, egekbe szállva, majd jóleső kimerültséggel téve le a telefont. Mert az elmélet gyakorlatban nem megvalósítható, s az agy munkája estére leigázza a testet.
De a tett halála a beszéd, most pedig a sok gondolkodás után végre cselekedni kell. Még akkor is, ha döntéseink két eshetőség közül gyakran a rosszabbak.
Hiányozni kezd a városi levegő. Egy hajnalon autóba pattanok, kicsit sok már a nyugalom. Az elméletet gyakorlatiasítani kell. A kettő együtt nem megy. Vagy-vagy.
