"Komoly dolognak tartom a színházat, olyannak, amely az embert emberibbé teszi - vagy teheti, és megszabadítja magányosságától" - vallja művei előszavában Arthur Miller, kinek Édes fiaim (All my sons) című darabját a Gyulai Kulturális és Rendezvényszervező Nonprofit Kft szervezésének köszönhetően láthatott városunk közönsége, a Soproni Petőfi Színház előadásában. Az alig 5 éve elhunyt amerikai íróra – Az ügynök halála, Salemi boszorkányok, Pillantás a hídról – a XX. század egyik legjobb drámaírójaként tekintenek. Egy a második világháborús frontra hibás alkatrészeket szállító gyártulajdonost és családját állítja középpontba az a darab, mellyel Miller, 1947-ben, első komoly sikerét aratta, s mellyel egycsapásra elismert szerző lett a New York-i Brodway-n.
A jelentős művészi teljesítmény egyik lényeges meghatározó tulajdonsága – írja Vajda Miklós műfordító, kritikus Miller munkásságáról -, hogy benne az egyes művek, minden témabeli vagy formai eltérés és idegenség ellenére is, közös jegyeket hordozva egy irányba mutatnak. Valamiféle vaskövetkezetesség nyílt vagy rejtett működése folytán a valóság mintha számtalan arca közül mindig ugyanazzal fordult volna a művész felé. Témakör és stílusjegyek, művészi technika és életrajzi vonatkozások lehántható rétege mögött ott rejtőzik a művekben egy közös mag, egy írói alkat és egyéniség összetéveszthetetlen bélyege. Arthur Miller drámaírói teljesítménye is ilyenfajta következetességet hordoz magában, a darabok mindegyikében ott rejlik egy közös mag, az élet szemléletének bizonyos meghatározható, sajátos módja. A témában és a témák dramaturgiai kezelésében oly különböző darabokat legmélyebben és ezért legerősebben írójuk morális szenvedélye kapcsolja egymáshoz. Kivétel nélkül valamennyi darab egyfajta morális elkötelezettségből íródott, - összegzi Vajda Miller közösségi súlyú írói tevékenységét - egy olyan fölfogás és írói alkat találkozásából, amely az élet sarkalatos erkölcsi dilemmáinak megmutatását nem egyszerűen színpadilag hatásosan kiaknázható írói lehetőségnek, hanem parancsnak.
Korhűen, mindazon által egyszerűen berendezett színpadon futnak azok a szálak, melyeket "a modern dráma vitathatatlan mestere” rajzol. Ahol érintkeznek, megremeg a levegő. Nem események ezek elsősorban – a múltban lejátszódott történések leírása a jelen bizonyos másíthatatlanságát szüli, s ez a másíthatatlanság az igazi dráma. Sallangmentes ábrázolása néhány órányi időnek, a II. világháború utáni Amerika történelembe, gazdaságba, társadalmába vetve, s onnan a változatlan egyéni sorskérdések által elemelve a mindenkori nézőhöz. A darab – ezúttal Kerényi Imre rendezésében – hosszú elemzése számos kérdést kinevezhet: mennyire fogadható el, hogy az anya (Piros Ildikó) évek múlva sem hiszi, hogy fia odaveszett a háborúban, s ezzel megköti másik gyermeke, férje életét, gondolatait, vágyait. Tisztesség kérdése-e, ha az egykori vőlegény egykori menyasszonya az öccsel (Viczián Ottó) kíván frigyre lépni? Van-e jog, s meddig terjed, másokon kérni fájdalmat, tartást?
A legfőbbnek azonban – s olyan darab ez, ahol a legfőbb kereshető, talán keresendő is – nem ezt a dilemmát találtam. Hanem azt, aminek eldöntését az apa – és ez itt egészében saját nézet – nem fel nem vállalva, hanem a másíthatatlanságot belátva választotta az önpusztítást: hiba, vagy bűn, amit tett, amivel gyermeke és sok más pilóta halálát okozta. Nem számít, a következmény jóvátehetetlen. Döbbenetes volt látni, nyomát az előadás után az újra s újra hívó tapsok is nehezen simogatták le a függöny elé lépő Huszti Péter arcáról. Egy végtelenül magányossá vált ember arca formált csendbe temetkező közösséget a színházteremből kifelé araszoló tömegből.
