Kedves Emberek, Lakóim!
A ti szemetekben nagyon öregnek tűnhetek már, most mégis én nézek rátok aggódva és szánakozva. Bár én is halandó vagyok, az én életem a tiétek hosszához képest akár öröklétben is mérhető. Testvéreim, bár közös teremtőnk öröklétre segíti lelketeket, itteni éltetek az enyémhez képest jelentéktelen. Ezért kérem, figyeljetek szavaimra.
A kezdetek óta – amikor még csak Isten lelke lebegett vizeim felett – sokfélét láttam már, sokféle élet fordult meg rajtam. Megvallom, ti vagytok mind közül a legkedvesebbek és egyben legkártékonyabbak számomra. Egy csodálatra méltó alkotó faj vagytok, és a legtöbbet romboló.
Nem magamat féltem, hiszen én csak folyamatos változást élek át. Hol tűzhányóim változtatják kénes levegőjű felszínemet, hol meteorok zápora cserzi bőrömet. Máskor szűz jég borítja testemet, vagy sivataggá vöröslik talajaim nagy része. Vagy a tetszetős zöld és a kékség! Mindez számomra csak körforgás, színes változatosság.
Én nagy valószínűséggel túléllek Titeket, és talán túlélek még más létformákat is. Lehet, hogy utánatok jönni fog majd egy másik faj, az is lehet, hogy itthagytok majd egyszer mindannyian valami általatok szerkesztett masinán, hogy egy másik bolygót boldogítsatok.
Mindenesetre, bármit is tesztek itt, magatokkal teszitek, nem velem. Én bármilyen felszíni katasztrófát kiheverek, van rá időm elég. Értetek aggódom, miattatok szólok! Ti, rövid életetektől fogva, csak pillanatnyi kényelmetekre és hatalmatokra figyeltek, és nem a valódi jövőtökre. Nem figyeltek gyermekeitekére és az ők utódaikéra, akik az én szemszögemből csak egy pillanat alatt nőnek belőlem és tűnnek el bennem. Nem a Halálról beszélek, gyermekeitek földi Életéről szólok.
Szintetikus mocsokban élő szürke lényeket látok, akik kutatnak valami ihatóért és küzdenek a levegővételért. Lelkük menekülésekor nem gondolnak majd rám, mert akkor már semmi nem fogja igazi arcomra emlékeztetni őket. Nem fognak szépséget látni bennem, de nem azért, mert nem leszek már az, hanem mert ők nem lesznek képesek rá meglátni azt bennem. Mint vírusnak a gazdatest, számukra csak élettelen platformnak tűnök majd, miközben én, utolsó nedveimmel éppen őket – a ti utódaitokat – fogom elsiratni.
Talán Isten megajándékoz még lakókkal, mielőtt nagyon sokára végleg kihűlök. Lehet, hogy unalmas, magányos évmilliók forgása, keringése következik, az is lehet, hogy majd veletek együtt halok.
Hiányozni fogtok nekem, Emberek.
Öreg testvéretek, a Föld
