Gyulai Hírlap - Tempó

Az Egy, kettő, három egyórai időtartamban perget le egy órát egyetlen szobában, miközben bonyolult színpadi egyenletet old meg gyors tempóban, olajozottan, de elegánsan. Szüntelen szórakozás ez az egy óra, amelyet Bodrogi Gyula színre lépése nyit meg. Mesterfogás is Rátóti Zoltán rendezőtől. Hiszen amikor a művészúr feltűnik, a gyulai nézőtéren tapsivar tör ki. A nemzet színészének nem is kellett ehhez megerőltetnie magát.

A nagy szórakozás szervezője és tervezője Molnár Ferenc író, valódi mestere a pénz, amelynek hatalmában a szerző éppúgy hisz, mint hőse, Norrison, akivel együtt vetik meg azokat, akiket pénzzel bármire rá lehet venni, akár maguk ellentétjének a vállalására is: fals személyazonosságra, a családfa átrajzolására, hamis orvosi igazolások kiállítására, lemondásra, hazudozásra.

A mű cselekménye szerint Norrison bankigazgató (Schnell Ádám), mivel családi és üzleti érdekei úgy kívánják, jól működő „gépezetével” egy óra alatt a Fusz (láb) Antal nevű munkáspárti rongyos taxisofőrből előkelő származású, jól pozícionált, a világ dolgaiban eligazodni képes nagytőkés főkonzult, Dubios-Schottenburg grófot (Tóth László) varázsol, aki megfelelő férje lehet az amerikai milliomoslánynak, Lydiának (Varga Anna Zsófia).

A kisasszonyt a Norrison család gondjaira bízták a szülei, ám ő beleszeret a sofőrbe, és titokban férjhez megy hozzá, sőt gyereket is szül majd neki. Csak hát mindezt el kell titkolni a felmenők elől, akik váratlanul látogatóba érkeznek Európába. A téma, úgy tűnik, kortalan, de mindenképp aktuális, hiszen napjainkban is pillanatok alatt lesznek a taxisofőrökből cégvezetők és diplomaták, amennyiben megfelelő kapcsolati tőkével rendelkeznek, vagy egyeseknek ez érdekükben áll.

Az időnek roppantul fontos szerepe van a színműben, ezért is hangzik el folyton Norrison szájából utasításként, parancsként az, hogy: tempó! Erre mindenki tudja, hogy szednie kell a lábait, nem lazsálhat. Stopperóra is van. Molnár darabjában tízpercenként bejelentik, hány óra, és ha a néző ilyenkor az órájára pillant, meglepődve veszi észre, hogy nincs ebben sem csalás, sem ámítás, pont annyi az idő, amennyi, a csapat nincs késésben. Ám ehhez tempó kell, mert ha nincs rátermett Norrison, és a tíz perc a valóságban tizenötig tart, az előadás halálra van ítélve.

A Nemzeti Színház gyulai produkciója esetében ez nem merült fel. A ritmust Norrison diktálta, a gépezete pedig lépést tartott az idővel. Maga Schnell (gyors) Ádám jegyzi meg az egyik interjúban, hogy nemcsak hogy sebtében kellett megtanulnia a szerepét, de azt pörögve kell tudnia előadni, rögtön azután, ahogy belép az előadásba. Nem gondolkodhat azon, hogy akkor mit is kell mondania, mi következik. Mindennek olajozottan, bűvészkönnyedséggel kell működnie.

Norrison szerepe egyébként hálás, csupán egyetlen sikamlós pontja van, a Begónia-ügy, és a vissza-visszatérő „jobban fáj, mint gondoltam!” buktatója, hiszen ha nem kezeli rendesen érzelmi csalódottságát, magánéleti problémáit, kizökkenti az előadást a kerékvágásából, és lebuktatja Lydiát. Schnell Ádám azonban jó érzékkel szab határt az érzelgőségnek, nagyon tudja, meddig mehet el, hogy ne lépjék át az időkorlátot, ő maga pedig a jó ízlést.

Az Egy, kettő, háromban mindenki könnyedén teljesíti a feladatát. A szereplők következetesen a helyükön vannak, valamennyiük azt adja, amit kell, és a történet is az óramű pontosságával jár. Kiemelkedik a szereplők közül Varga Anna Zsófia fegyelmezett Lydiája és Tóth László sofőrje, aki Molnár szándékát követve a húszas évek sokat emlegetett „sofőrtípusát” valósította meg: a könnyen oldalt váltó, az egyéni érvényesülésért és jólétért mindenre kész jelenséget.

Molnár Ferenc az első világháborút követő tizenöt évben világhírnevet szerzett magának, köszönhetően annak, hogy az európai közönség átlagízléséhez igyekezett igazodni. Egy 1921-es interjúban arról számolt be, hogy Az ördögöt csak Amerikában egyszerre négy társulat mutatta be, és összesen 364 amerikai, 200 német, 43 olasz és 32 magyar színpadon játszották tizennégy év alatt.

Molnár ügyelt arra is, hogy a fontos premiereken kiváló színészegyéniségek alakítsák a főszerepet. Az Egy, kettő, három című darabot Berlinben például Max Pallenberg főszereplésével mutatták be. Pallenberg élete egyik legnagyobb sikerét aratta Norrison megformálásával, a német nyelvterület valamennyi színházában vendégszerepelt alakításával.

Az ibolya, az Egy, kettő, háromhoz hasonlóan, a „jól megcsinált” darabok közé tartozik, és francia gyökerű. A francia, „jól megcsinált” színdarabok főszereplői általában előkelő származásúak, legtöbbször az arisztokrácia köréből kerülnek ki (Dumas: Az idegen nő, A nők barátja; Sardou: Fedora). Labiche és Feydeau vígjátékaiban viszont már a polgár is kezd nagyobb szerepet kapni a színműirodalomban. Ilyen „jól megcsinált” darab Az ibolya.

A mű, amelyet a gyulai publikum hosszabb szünet után nézhetett meg a művelődési központban, többek szerint Molnár Ferenc egyfelvonásosai végén szerénykedik, egészen a Nemzeti Színház előadásáig, amely által előkelőbb helyet szerez. A darab arról szól, hogy a színház erkölcstelen hely, mégis élvezhető. Az ibolya párbeszédeit Molnár Ferenc elegánsan, bár a szokottnál fáradtabban fogalmazza meg, és mondataival hús-vér figurákat állít színpadra. Minden látszat ellenére így Az ibolya sem könnyen játszható.

Az 1921-ben színre vitt egyfelvonásosban Molnár Ferenc viszályára fordítja a hagyományos színházi helyzet: nem a direktor kezd ki a fiatal színésznőkkel, hanem a kórusba jelentkező hölgyek zaklatják szerelmükkel az egykori Népszínház igazgatóját. A főhősnő, Sobri Ilonka (Bubik Réka) egyenesen menekül attól, hogy az igazgató kedvese legyen. Hiába, mivel fülig egymásba esnek.

Rátóti Zoltán rendezése lendületes, ötletes, a dinamika és a szereplők átgondolt jelenléte a legfőbb erénye. Kristán Attila mint igazgató szavakkal és szavak nélkül is uralta a gyulai színpadot. A kisasszonyok (Domokos Éva Lili, Reiter Zita, Szalma Lenke, Stauróczky Éva, Varga Anna Zsófia) egy-egy „bevonulással” igazolták tehetségüket, Ficsor Milán pedig a zeneszerző szerepében adta jelét, hogy játéka még sok emlékezetes percet szerezhet a publikumnak. A darab befogadását segítette, hogy Székely László korhű díszletet tervezett, Tordai Hajnal pedig korhű kosztümöket. Verebes Ernő zenéi a legmegfelelőbb pillanatban csendültek fel, és érdekes „ízt” adtak az előadásnak.

Köszönjük a Nemzeti Színháznak és a Gyulai Várszínháznak az élményt a 61. évad utolsó előtti estjén!