- Ez azt jelenti, hogy nem tart igényt az adómentes kétmillió forintra? – kérdezte meglepett hangon a telefon másik végéről a hívó.
- Nem, ez csak azt jelenti, hogy egy hangot sem hiszek abból, amit elmondott, ezért nem is vagyok hajlandó teljesíteni a feltételeit – feleltem.
- Akkor jelentse ki, hogy önszántából lemond a kétmillió forintról, hogy újra tudjuk indítani a sorsolást – kötötte az ebet a karóhoz az ismeretlen. Nekem meg kezdett terhessé válni az eddig majdnem szórakoztató telefon.
- Tudja mit? Itt fejezzük be – zártam le a beszélgetést azon a hangon, melyet minden egyes alkalommal megütök, ha kétmillió adómentes forintról mondok le éppen.
A fenti telefonbeszélgetés úgy kezdődött, hogy megcsörrent a készülékem (a céges), a képernyőn pedig megjelent a „rejtett szám” felirat. Nem szeretem az ilyen hívásokat, sokkal megnyugtatóbb, ha tudja az ember, kivel is fog beszélni.
A hívó mondott egy nevet, s közölte, hogy a T-Mobile központjából keres engem- magamat. S tájékoztatott arról, hogy a saját biztonságom érdekében a beszélgetést rögzítik. Néha tréfás hangulatomban ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nagyszerű, mert a saját biztonságom érdekében magam is rögzítem a disputát. Ezen általában meglepődnek, s én ezt igen mulatságosnak találom. (Mindenkinek megvan a maga kis hülyesége…)
Most is ez történt, meglepődés, mulatságosnak találás. Csak kicsit hosszabb csend, mint szokott lenni. Mintha valaki nem lett volna felkészülve egy ilyen válaszra. De aztán folytatta.
Kiderült, hogy én nagyon szerencsés vagyok, mert a telefonszolgáltató egy akciója során engem sorsolt ki a számítógép nyertesként. Nem lepődtem meg különösebben, mert legalább 3000 olyan weblapon jártam már, ahol én voltam az egymilliomodik látogató, értékes ajándékot kapok, ha rendelek valami olyasmit, amire semmi szükségem, havonta hoz a posta egy borítékot, benne egy autó kulcsával, amit egy apró rendelés után megnyerhetek. Gondoltam, hogy itt is ilyesmiről van szó, de kezdett szórakoztatni a dolog. Érdekelt, hogy mi történik.
Hamarosan megtudtam, hogy kétmillió adómentes forintot nyertem, melyet még ma este kihoz a lakásomra a T-Mobile futárszolgálata. Mondanám tehát meg a címemet. Kicsit töprengtem, hogy eleget tegyek-e a felszólításnak, de aztán arra gondoltam, hogy ehhez az adathoz aztán nem nehéz hozzájutni, tekintve, hogy benne van a telefonkönyvben is. Persze azért próbálkoztam. Azt válaszoltam a nem túlságosan szimpatikus hangú férfinek, hogy ha ott ül a telefonos cég központjában, akkor könnyen hozzá tud jutni az adataimhoz. Kivágta magát, mert jelezte, hogy természetesen előtte vannak az előfizetői adataim, de ez egyfajta adatellenőrzés is.
Ha volt is bennem némi kétely, hogy mennyire komoly ez a hívás, most már végleg eltűnt, mert a telefont húsz másikkal együtt a munkáltatóm fizette elő, a központban lövésük sem lehet, hogy én használom. Meg közben a biztonság kedvéért az interneten is ellenőriztem, nincs-e egészen véletlenül valóban ilyen akciója a szolgáltatónak. Kétmillió az mégiscsak kétmillió, ugyebár. Nem volt.
Hogy egy kicsit haladjunk, megkérdeztem kit kell megölni ennyi pénzért. A férfi rám pirított, hogy csak ne humorizáljak, mert nagyon komoly dologról van szó. Kezdett untatni és idegesíteni.
Elmondta, csak egy kis apróságot kell vállalnom azért, hogy estére kétmillió adómentes forint boldog tulajdonosa legyek. Vegyek elő papírt, ceruzát és jegyezzem a tennivalókat. Negyedórán belül egy benzinkúton vásárolnom kell három darab 3500 forintos T-Mobile-, meg egy 5000 forintos Vodafone feltöltő kártyát. (Már ezen is meglepődtem, hogy keveredik a két konkurens cég egy akcióba?) Kérjek ÁFÁ-s számlát, amin rajta van a nevem, címem. Tizenöt perc múlva felhívnak, s ha a kártyák azonosítóját bediktálom, nincs is más dolgom, mint este várni a futárt a pénzzel.
Ezek után megkérdezte, hogy vállalom-e a feltételeket.
Én közöltem, hogy nem. Ha az általa elmesélt történet véletlenül igaz lenne, egészen bizonyos vagyok abban, hogy nem egy rejtett telefonszámról értesítenének engem. Szerintem ez jobbik esetben egy beugratás, rosszabb esetben valamiféle szélhámosság.
Ekkor hangzott el az írás elején található kérdés, ekkor vetettem véget a beszélgetésnek.
Miután letettem a telefont, sokáig gondolkodtam. Mi lehetett ezzel az egésszel a cél? Logikus magyarázat több is lehet.
Mondjuk a közeli benzinkutas hívott, akinél nem fogynak a feltöltőkártyák, s egy kis trükkel rá akar segíteni a keresletre. De honnan tudná, hogy éppen most a közelben tartózkodok, s nála vásárlok majd. Elvetve.
Betörők akarták megtudni a címemet. De ahhoz valahonnan tudni kellett a számomat, s tekintve, hogy céges telefonról van szó, a dolog nem áll össze. Elvetve.
A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a telefonkártyák megvásárlása után valahová pénzt kellett volna még küldenem, abból a megfontolásból kiindulva, hogy ha 15000 forintot már rááldoztam a projektre, hajlandó leszek még 10-, 20- vagy ötvenezer forintot kockára tenni a kétmillióért.
Vajon százból hány ember veszi észre az átverést? Vajon hány embert lehet becsapni kétmilliós ígérettel? Hiszen még rajtam is átfutott egy pillanatig, hogy akár igaz is lehet…
Azon tűnődtem, mit is kellene tennem. Tegyek feljelentést a rendőrségen? Nincs túl sok értelme. Úgy döntöttem, küldök egy jelzést a T-Mobile felé, hogy tudjanak a dologról. Elvégre mégis az ő nevükben csinálták az egészet. Írtam egy e-mailt az ügyfélszolgálatnak, röviden vázoltam a történetet, aláírtam a nevem és a telefonszámom is. Bevallom férfiasan, arra számítottam, hogy felhívnak, megköszönik a dolgot, vagy mondanak valamit. De semmi. Se válaszlevél, se telefon…
