Igazi népzenei csemegében részesültek azok, kik február közepén a Gyulai Várszínházba látogattak. A gyulai zenészekre épülő, kiváló Békés Banda Zenei Műhely örömzenélésekor ugyanis mesterek és tanítványok együtt muzsikáltak a színpadon. Az est vendégművésze a gyulai kötődésű Halmos Béla volt, aki a magyar táncházi zenei mozgalom mellett a Békés Banda tagjai közül is többeket indított el a zenélés útján.
A közönség izgalma szeretettelivé tette a várakozást, amely leginkább olyan volt, mint amikor egy család várja ünnepelt tagjait. A zene szeretői csakugyan sorolhatók egy nagy közösség táborába, ám a színpadon felsorakozó mesterek és tanítványok tényleges rokonai sem maradtak otthon.
Az est házigazdájaként a Békés Banda vezetője, prímása Bardócz Sándor szerepelt, prímás társa Lipták Dániel volt, brácsán és dudán Nagy Gábor játszott, Csepregi András pedig bőgőn kísérte társait, s mindazokat, akiket színpadra szólítottak. Márpedig sorakoztak a legifjabbak, a legtehetségesebbek és a mára mesterré érett tanítványok is.
A kalotaszegi nyitóblokkot szilágysági dallamok követték, a széki sűrűtempót pedig a még csak kilenc éves Juhász Andris húzta, aki hegedűn éppoly magabiztosan játszott, mint ahogy cimbalmon kísért s szólózott. Nem csoda, ő már 2007-ben Nívó-díjat kapott Gödöllőn, egy népzenei versenyen.
A több mint húsz éve Békéscsabán megalakult Békés Banda máig hű maradt célul kitűzött legfontosabb feladatához, hogy megismertesse és életben tartsa a magyar és a Magyarországon élő nemzetiségek – például román, szlovák– népzenéjét a színpadon és egyéb alkalmakon, legyen az táncház, vagy ismeretterjesztő előadás. Jól ismerik a Békéscsabához közel eső románok által is lakott települések – Méhkerék, Elek, Kétegyháza – zenészeit és hagyományőrző táncosait is, a növendékek közül pedig ma már többen élnek Szegeden és a fővárosban is. Van, aki hivatalosan is zenéléssel foglalkozik, van, aki mást tanít vagy épp tanul még, de mindegyikük kérdés nélkül jött erre a kivételes muzsikálásra.
Kérdés nélkül jött a díszvendég, Halmos Béla is, aki ugyan nem Gyulán született, de aki ismeri őt, nyugodtan tartja gyulainak, hiszen gyermekkorát és iskoláséveit töltötte városunkban. Az Erkel Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1964-ben, majd négy évvel később is – amikor népzenével kezdett foglalkozni – tisztes ismerője maradt térségünknek. Neki köszönhetően tárult fel eredetiségében a paraszti zene a városi fiatalok előtt. A Sebő együttessel sokat tett a hetvenes évek magyar táncházmozgalmáért, rendszeresen járt határon túli magyar vidékekre gyűjteni, a magyar népzene, néptánc mellett a román folklórt is játszotta. Mint mondja, nem azért, hogy bizonyítsák, nem nacionalisták voltak, hanem mert csakugyan jó zenére találtak.
A jó zene pedig érvényes marad, és a legfiatalabb korosztályt is megszólítja. Nem csak a színpadon, a nézőtéren is sok volt a gyerek, még a színpad szélén, a hangfalak tövében is ültek páran.
Miattuk is volt a szokottnál nagyobb a mocorgás, mert a dalukat már előadott, népviseletes kislányok a sorok közt lopóztak szüleik ölébe, pattogott a ritmus az erekben, villantak a vakuk, fejfölé emelve fotóztak a mobiltelefonok, s még a máskor oly szigorú direktor úr is türelmesebb volt, pedig ő diszkréten azonnal figyelmeztetni szokott a képkészítés tilalmára.
Nincs kecmec, az ember jól érzi magát!
Szívből jövő, egyenes élet ez. Aki eddig nem fedezte fel zenébe nyúló gyökereit, most biztosan megtette. A népzenész társukat elsirató kesergő után zárásképp a mesterek és tanítványok együtt, eleki és méhkeréki zenét játszottak. Feledhetetlen élmény volt, ahogy búcsúzóul mindannyian együtt húzták.
A nézők pedig alig várták már a végét, a lábak izgatottan dobogták a ritmust, hogy ne csak nézők lehessenek már, hanem résztvevőként járhassák ők is a táncot, mert a kedvcsinálás bizony alaposan megtörtént. Így hagyományozódik zenei örökségünk, így marad életben kultúránk.
