Gyulai Hírlap - A színház az egyik legcsodálatosabb élményforrás

– Milyen állomások határozták meg a pályád (települések, iskolák)? Hogyan kerültél Gyulára?

– Nagykállóban, a Nyíregyháza melletti kisvárosban (akkor nagyközségben, egykori megyeszékhelyen) nőttem fel. Az ottani Korányi Frigyes Gimnáziumban a pályakezdő Kereskényi Miklós volt a történelemtanárom, felesége, Kereskényiné Cseh Edit a földrajztanárom. Sokat tanultam tőlük, nem csak tudományt – emberséget, helytállást is. Barátok is lettünk, s ők hívtak bennünket Gyulára, az Erkelbe, az akkori párommal, mert éppen szükség volt egy fiatal magyar–történelem szakos házaspárra, amikor Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen még csak negyedéves egyetemista voltam. A debreceni egyetem, az ottani tanulmányok, Görömbei András (aki már akkoriban is a kisebbségi magyar irodalmak első számú kutatója volt) hatása meghatározó volt számomra az irodalmárrá válásban. A biztos állás lehetősége viszont nagyon vonzó volt, úgyhogy a gyakorló évet már az Erkelben kezdtem.

– Oktatsz-e még valahol intézményesített keretek között, hiszen alapvetően magyar–történelem szakos pedagógus voltál?

– Öt évvel ezelőtt befejeztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen a kortárs magyar irodalom oktatását, jelenleg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Íróakadémiáján fiatal kritikusokat terelgetek.

– Idén egy rangos állami (Magyar Érdemrend lovagkeresztje) és egy rangos szakmai (Tamási Áron-) díjat is átvehettél. Hogyan élted meg ezeket és a korábbiakat?

– Mindegyiket örömmel, de másként. A különböző ösztöndíjakat nem számítva, a Magyar Alkotók Országos Egyesületének Pro Literatura díja (2006) azért volt fontos, mert az első szakmai elismerése volt az irodalomtörténészi, kritikusi, szerkesztői ténykedéseimnek. A Ratkó József-díj (2008) névadója Nagykálló híres költője, akivel személyes viszonyom is volt gimnazista koromban (igaz nem irodalmi, hanem sakkpartneri). A Gyulai Várszínház Sík Ferenc-díja (2009) azért volt különleges, mert a várszínházi nívódíjakat színházi alkotók szokták kapni, nem irodalmárok. Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Hídverő díja (2010) fontosságát az elnevezések is jelzik. De hadd ne soroljam fel mindet, a legfényesebben, nyilván, a József Attila-díj (2011) csillog. Az ideiek azért leptek meg, mert a lovagkereszt azt jelzi, hogy már nem csak szakmai körökben érdemesítik figyelemre a munkásságomat, a Tamási Áron-díj pedig azt, hogy még mindig számon tartanak és értékelnek irodalmárként is, jóllehet az utóbbi években már nagyon keveset írtam, ráadásul mindkettőt már színházigazgatóként is kaptam.

– Milyen a viszonyod a szülőföldeddel és Erdéllyel? Kérdezem ezt azért is, mert a nemrég megjelent tizennegyedik könyvednek, az Erdély magyar irodalmáról szóló válogatott és új esszéket, kritikákat tartalmazó kötetednek a Szerelmem, Erdély címet adtad.

– Ilyen: szeretetteljes. Édesanyámhoz, Nagykállóba mindig nagy örömmel és izgalommal utazom, s a helységnévtáblához érve máig is mindig megdobban a szívem. Erdély pedig a felnőttkori szerelem, irodalmával, tájaival, színházaival, embereivel. Az Erdélyben születő magyar irodalom rendkívül gazdag, tele egzotikus színekkel, felfedezésre váró értékekkel. Az új könyvem az elmúlt három évtizedben írott idevágó fontosabb esszéimnek, kritikáimnak és három, erdélyi lapokban velem készített interjúnak a gyűjteménye.

– Hogyan emlékszel a rendszerváltó gyulai időkre (amikor elhangzott az 1989-es, híres Elek Tibor-beszéd a Petőfi téren)?

– Miként hőskorra. Azt hiszem, hogy jó néhányan itt, Gyulán is megtettük azt, amit megkövetelt a haza. Ennek volt egyik fontos állomása az 1989-es március 15-ei beszédem, amiben megpróbáltam minél hatásosabban előadni az ellenzéki követeléseket. Közben azokban az években igazából kerestem a helyemet fiatal ellenzéki értelmiségiként, tanárként. Dolgoztam1-2 évig irodalmárként a megyei könyvtárban, közben fél évig katonáskodtam még egyszer (az egyetemi előfelvételis egy év után) Csabán, a mai Andrássy-gimnázium helyén lévő laktanyában, majd főszerkesztőként létrehoztam a korábbi tanácsi közlönyből már a hetilappá válás felé elindult kiadványból a mai Gyulai Hírlap elődjét, egy nyolcoldalas, szabadelvű polgári hetilapot. Közben szerencsésen és viszonylag hamar felismertem, hogy a politizálás nem nekem való tevékenység. De ha nem szerénytelenség részemről, a helytörténészek figyelmét felhívnám az éppen húsz évvel később, 2009-ben elmondott március 15-ei beszédemre is…

– Hogyan sikerült a Bárka folyóirat főszerkesztőjévé válnia?

– Az 1990-es évek végén, amikor már egyre inkább irodalmárként s nem tanárként képzeltem el magam, s éppen lejáróban volt az akadémiai ösztöndíjam, a békéscsabai Tevan Kiadó láthatóan összeomlófélben volt, s hogy ne temesse maga alá a Bárka című, akkor már negyedévi kiadványát is (aminek főszerkesztő-helyettese voltam két-három éve), Ambrus Zoltánnal, a Békés Megyei Könyvtár igazgatójával összefogtunk a megmentése érdekében. A kiadását sikerült átvenni a könyvtárnak, én odakerültem irodalmi osztályvezetőként, immár főszerkesztőként, azzal a fő feladattal, hogy csináljak a Bárkából egy kéthavonta megjelenő igazi folyóiratot. S közben szerveztem a megye irodalmi életét, létrehoztuk a Körös Irodalmi Társaságot, aminek máig elnöke vagyok, különböző más kiadványokat (Körös Könyvtár sorozat, Békés megyei Kiskönyvtár sorozat stb.) szerkesztettem.

– Mi határozza meg a Bárka arculatát?

– A minőség és a nyitottság. Az, hogy mi, a szerkesztőtársaimmal, akik közül többen gyulaiak (Erdész Ádám, Gyarmati Gabriella, Kiss László, Kiss Ottó) „az egyetemes magyar kultúrában gondolkozunk, és arra törekszünk továbbra is, hogy a Bárka nyitott, befogadókész legyen minden érték iránt, tekintet nélkül a korra, nemre, származásra és lakhelyre; az uralkodó és a háttérbe szorított kánonokhoz, a különböző művészeti irányzatokhoz, csoportokhoz való tartozásra. (…) tudatos kánontörés a célunk, irodalmi és művészeti vizeink keresztül-kasul hajózása, egy olyan termékeny eklektika létrehozása a Bárkában, amely a különböző szemlélet- és beszédmódok, formaelvek szerint létrejött alkotásokat szükségszerűen dialóguskényszerbe hozza, talán nem ellenére a szerzőknek sem, de mindenképpen az olvasók örömére” – ahogy a 2000/1. szám Olvasóköszöntő zárszójában megfogalmaztam. Az elmúlt lassan negyedszázadban ezt a programot sikerült következetesen meg is valósítanunk, ezért tarthatják számon sokan a Bárkát az egyik legszínvonalasabb és legtartalmasabb folyóiratként.

– Hogyan kapcsoltad össze az irodalmat a színházzal?

– Már 2000-ben rendeztünk Magyar líra az ezredfordulón, majd 2001-ben Magyar próza az ezredfordulón címmel egy-egy tudományos konferenciát a megyei könyvtárban és este líra-, illetve prózafesztivált a kor legnevesebb szerzőinek felolvasásaival a Gyulai Várszínházban. Majd Gedeon Jóskával közösen kitaláltuk az Irodalmi Humorfesztivált, amit aztán kétévente rendezünk meg mindmáig. Amikor az elődöm létrehozta a Shakespeare Fesztivált, egy idő után ahhoz is kapcsoltunk egy-egy jeles kortárs magyar íróval való beszélgetést Shakespeare-ről és a színházról. Közben 2007 környékén, a megyei kulturális intézmények átszervezése keretében, a Bárka átkerült a könyvtárból a Jókai Színházba, így ott is lehetőségem volt az irodalom és a színház összekapcsolására, például a rögtönzött drámaíró versenyek megszervezésével, irodalmi esték színháziasításával.

– Írtál-e valaha szépirodalmat?

– Igen, egyetemista koromban verseket, néhány meg is jelent, de a kritikusi énem felülbírálta a költőit, amit nem látott igazán tehetségesnek, s azt mondta, kár lenne szaporítani a középszerű költők számát.

– Minek definiálnád magad: kritikus, színházi szakember, irodalomtörténész, szerkesztő? Vagy mind egyben?

– Igen, talán mind együtt, de elkülönülten is, attól függően, hogy éppen mit csinálok. Ugyanakkor hangsúlyeltolódással is, mert az elmúlt öt évben már sokkal többet foglalkoztam a színházzal, mint az irodalommal.

– Van időd úgy igazán olvasni, nem „hivatalból”?

– Ma már viszonylag kevés időm van olvasni, de amikor olvasok (s ez korábban is így volt), jó esetben még szerkesztőként kéziratokat is, akkor mindig „igazán”, örömmel olvasok. Az olvasás máig is az egyik legfelemelőbb élmény számomra. S abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ami a hobbim, az részben a munkám is egyúttal, ugyanígy a színház esetében is. Egy-két aktuális példa: Egressy Zoltán Jolka harangja című regényét, egy 94 éves asszony monológját, nem azért olvastam el a napokban, mert beszélgettem a szerzővel a Jókai Színházban róla, vagy Visky András Kitelepítés című regényét (a családjának a Duna-deltában száműzetésként töltött éveiről), Darvasi László új novelláskötetét nem azért készülök elolvasni az ünnepek alatt, mert szintén meg akarom hívni a szerzőket Csabára, hanem mert személyesen is nagyon érdekel.

– Hogy kerültél kapcsolatba a Gyulai Várszínházzal?

– Már egyetemista koromban, amikor meglátogattam Kereskényi Miklósékat, megnéztem egy-egy előadást. Aztán fiatal tanárként, irodalmárként rendszeresen jártam az előadásokra, írtam is róluk kritikákat, évadértékelő tanulmányokat. Majd amikor Gedeon József lett az igazgató, ő kezdettől számított rám tanácsadóként, s ahogy említettem, később programokat is szerveztem, bonyolítottam le a Várszínházban.

– Melyik volt a legintenzívebb gyulai színházi élményed az elmúlt évtizedekben?

– Egyet nehéz lenne kiemelni, de korábbról a Szász János rendezte Baál és a Marat halála emlékezetes volt, s szintén tőle, immár az én igazgatásom alatt, a Caligula helytartója is (ami máig is nagy sikerrel megy a Nemzeti Színházban), az elmúlt évekből Purčarete Az ember tragédiája rendezése, Mundruczó Kornél előadásai vagy ifj. Vidnyánszky Attila rendezései mindig nagy élményt jelentettek, idén nyáron például az Ifjú barbárok.

– Milyen koncepció mentén irányítod a gyulai színházi életet?

– A Gyulai Várszínháznak komoly és értékes hagyományai vannak, amelyeket igyekszem folytatni, tovább vinni, de folyamatosan meg is újítani, tovább gazdagítani. Az összművészeti fesztiválprogram keretei között a legkülönbözőbb korosztályok és közönségrétegek számára a legkülönbözőbb műfajokban kínálunk minőségi művészeti élményeket, igényes szórakozási lehetőségeket. S ezen túl is a legkülönbözőbb eszközökkel igyekszünk a közönségünk kedvében járni, hiszen a színház, s egy szabadtéri színház talán még inkább, olyan művészet, amely az alkotói önkifejezés, a műalkotás-teremtés mellett hangsúlyozottan a közönséghez szól, a közönségért van. A közönség szórakoztatását ugyanakkor kicsit másképp képzelem el, mint általában szokták. Eleve abból indulok ki, hogy minden jó, minden minőségi előadás, függetlenül a műfajától, például a történelmi dráma, az elgondolkodtató társadalmi dráma, a kortárs táncszínház éppúgy, mint a vígjáték, a musical, szórakoztató lehet a közönség számára, s egyúttal felüdítő, felemelő, felszabadító élmény. Ezt fejezi ki az új szlogenünk is: Gyulai Várszínház – Ahol a művészet felszabadít. Másrészt úgy gondolom, hogy a tömegszórakoztatás legváltozatosabb, olykor legigénytelenebb formáit felvonultató, legkülönbözőbb fesztiválok tengerében, de a megszaporodott, igényesebb színházi kínálattal élő nyári programsorozatok között is a Gyulai Várszínháznak olyan helynek kell lennie, ahol a minőségi kulturális, színházi élményre, értékes produkcióra vágyó néző is megtalálja a számításait. Igyekszem nagy hangsúlyt helyezni a saját bemutatóinkra és a színházi fesztiváljainkra, mert a szakmai figyelmet elsősorban ezek generálják, a Gyulai Várszínház országos népszerűségét, rangját jórészt ezek biztosítják.

– Mit tartasz az elmúlt öt év legnagyobb eredményeinek színházigazgatóként?

– Elsősorban azt, hogy a nehezedő körülmények, a pandémiás helyzetek, a folyamatosan növekvő verseny ellenére nemcsak sikerült megtartani a Gyulai Várszínház korábbi évtizedekben kivívott országos rangját, elismertségét, hanem főként a helyi társadalomban és az évről évre változó közönség körében még a népszerűségét is növeltük. A 2021-es évadértékelő ülésen a Gyulai Várszínház Művészeti és Társadalmi Tanácsadó Testülete tagjainak egyöntetűen az volt a véleménye, hogy a Gyulai Várszínház történetének talán leggazdagabb, legsokszínűbb, legtartalmasabb, s egyúttal – a nézőszámot, a jegyárbevételt, a szakmai visszajelzéseket és közönségvéleményeket tekintve – a legsikeresebb évadát tartotta meg. S az idei eredményeink sem maradnak el a tavalyiaktól, sőt, a nézőszámunk és a jegyeladásunk még tovább nőtt, miközben az előadásszámot csökkentettük. Az elmúlt években a nyári 7-8 hét alatt általában 40-45 produkciót, a korábbi évekhez képest több, 4-5 saját, illetve koprodukciós bemutatót és egy-egy felolvasószínházi bemutatót tartottunk, a három rangos színházi fesztivál, zenei és irodalmi fesztiválok mellett. A saját bemutatóink a szakmai és a közönség-visszajelzések alapján rendre nagy sikert arattak, a róluk készült kritikák nagy száma is jelzi az irántuk való érdeklődés folyamatos növekedését. A bemutatóink kőszínházi továbbélését a koprodukciós együttműködések biztosították, a teljes mértékben saját fejlesztésű előadásainkat mi magunk forgalmaztuk. Közülük a három legutóbbi, a Karády zárkája, a Mi lennék nélküled? és a De mi lett a nővel? bekerült a Déryné Program Országjárás alprogramjába is. Hangsúlyosan visszatértünk a Gyulai Várszínház legrégibb hagyományaihoz, a történelmi tematikájú és a kortárs magyar darabok játszásához, de megújítva folytattuk az újabb keletű összművészeti fesztiválprogram, a Shakespeare Fesztivál, a zenei (népzenei és világzenei, jazz, blues) és az irodalmi fesztiváljaink hagyományait is. Sőt, újabb hagyományokat is teremtettünk az öt éve tartó Erdélyi Hét című színházi fesztiválunkkal és a nemzeti klasszikus íróink napjaival (Székely János Napok, Weöres Sándor Napok, Márai Sándor Napok, Szabó Magda Napok, Tamási Áron Napok), a Grand Opening – Összefogás elnevezésű komolyzenei koncerttel. Mindeközben kiemelt figyelmet fordítottunk a szakmai és működési eszközeink korszerűsítésére, évről évre nagyszabású műszaki-technikai fejlesztéseket valósítottunk meg, jórészt állami forrásokból (minisztériumi, előadó-művészeti többlettámogatások pályázataiból), kisebb részben saját erőből, önkormányzati plusztámogatást a legkisebb mértékben felhasználva. Ezek közül a leglátványosabbak a közönség által is érzékelhető fejlesztéseink voltak a várszínpad és nézőterének, a tószínpad nézőterének és a székeknek a megújítása, illetve teljes cseréje, új hang és fénytechnikai eszközök beszerzése, a kamaraterem klimatizálása, a Kossuth u. 13. sz. alatti igazgatósági épület és a Kamaraterem udvarának, parkolójának, szennyvízelvezetésének felújítása, új honlap készíttetése.

– Mi volt az elmúlt öt év legnagyobb kudarca számodra?

– Konkrétan talán az, hogy a kb. négyéves előkészítői munka eredményeként létrehozott, Apor Vilmosról szóló előadás (Mindenkinek mindene), miközben országos figyelmet, komoly szakmai elismeréseket is keltett, Gyulán nem váltott ki nagyobb érdeklődést, hogy finoman fogalmazzak. Hogy sem a hagyományok, sem a jeles előd tisztelete, sem a lokálpatriotizmus, sem a hit ereje nem mozgatta meg a gyulaiakat. Könyvben is megjelentettük a művet, de alig vásároltak belőle. Általánosabban is az, hogy érdemben, nagyobb számban nem sikerült a gyulai polgárokat, értelmiségieket színházba vonzani. Egy ilyen városban (és vonzáskörzetében), ahol több száz, sőt több ezer pedagógus, orvos, jogász, közgazdász, mérnök stb. él, és ebben az összefüggésben sem feledkezzünk meg a nem értelmiségi foglalkozású polgárokról, a helyi lakosságnak szinte önmagában, üdülővendégek nélkül is el kellene tartania egy olyan színházat, mint a Gyulai Várszínház. Hiába azonban a rendkívül színes és gazdag, a legkülönbözőbb ízléseknek megfelelő kínálat (a kastély igazgatónője, Fekete-Dombi Ildikó szokta mondani, hogy a nyári várszínházi programkínálat jobb, mint a budapesti) valahogy nem mozdulnak meg a gyulaiak, a nagy többség életformájában nincs benne a színházba járás szokása. Időnként még a kamaratermet is nehezen tölti meg a gyulai közönség. Azt hiszem, nem minden színházzal rendelkező városban ilyen a helyzet, s nem tudom, hogy Gyulán, a Várszínház hatvanéves története ellenére, miért alakult így. Pedig a színház (a maga összetettségével: irodalom, zene, mozgás, látvány) az egyik legcsodálatosabb élményforrás lehetne mindenki számára, intellektust, szívet, lelket megmozgató, felfrissítő, ünnepi, varázslatos élmény. Amiről kár lemondani, kérek is mindenkit, hogy felejtse el az esetleges előítéleteit, vagy ha netán korábban voltak negatívabb tapasztalatai színházi előadások során, akkor is adjon még legalább egy-két esélyt magának és a színháznak. S az nem vigasztal, ebben az összefüggésben sem, hogy más kulturális események látogatottsága is gyakorta meglepően alacsony Gyulán. Miközben a város kulturális intézményei és a városvezetés is mindent elkövet, hogy valóban „A kultúra városa” legyen Gyula. A kulturális, művészeti élmények befogadása már régen nem főúri kiváltság, alkalmanként ingyen, általában viszonylag olcsó áron bárki számára elérhető, kár lemondani róla, mert szürkébb, sivárabb, szegényebb lesz az életünk nélküle, miközben főként ilyen pandémiás, háborús, válságos időkben különösen sokat segíthetne mindannyiónknak. Talán patetikusan hangzik, de a művészetek, a művészek őrzik és közvetítik felénk a fényt a terjedő sötétségben. Ez a legfőbb üzenete annak a Prométheusz ’22 című, Tompa Gábor rendezte előadásnak is, amit a minap láttam Kolozsvárott, s amit, terveink szerint, a gyulaiak is láthatnak majd a Színházi Olimpia keretében június 22-én, évadunk nyitó előadásaként.

– Milyen más terveket, jövőbeli elképzeléseket tudnál még megosztani olvasóinkkal?

– Nagyon nehéz bármi konkrétat, mert olyan irtózatosan nagy a bizonytalanság a színházi szcénában is, amilyen még sohasem volt. Főként az anyagi források tekintetében, hogy mennyiből is gazdálkodhatunk, tervezhetünk – miközben nekünk 60., jubileumi évadunk lesz. A központi pályázati lehetőségeket például csak januárban fogják meghirdetni, s áprilisban döntenek. Júniusban Színházi Olimpia lesz Magyarországon, s nekünk az említett kolozsvári-konstancai-ljubljanai koprodukcióban készült előadás mellett még sikerült meghívni egy barcelonai flamenco táncszínházi produkciót és a Gyulán már járt olasz Teatro Potlach társulat egy Nemo kapitányról szóló előadását. Azt is elmondhatom, hogy a Shakespeare Fesztivál helyett a jövőben Világirodalmi Klasszikusok Fesztiválját fogjuk megrendezni, aminek keretében, Shakespeare mellett, ismert Moliere-, Csehov-, Ibsen-, Gogol-, Goldoni-, Tolsztoj- stb. darabokat láthat majd a közönség. Továbbra is megrendezzük az Erdélyi Hetet és valamely nemzeti klasszikus napjait (de ez utóbbi fesztivál névadó szerzője, például még nem dőlhetett el), és tervezzük a zenei fesztiváljaink megújítását, kibővítését, gazdagítását is. A saját bemutatóink száma és tartalma most a lehetséges koprodukciós partnerek hozzáállásától függ nagyrészt. Sorra jelentik be ugyanis a kőszínházak a két-három hónapos leállásukat, aminek a nyárra s ránk vonatkozó komoly következményei lehetnek.

– Milyen a viszonyod a magyar színházi világ szakembereivel?

– Jó. Többekkel már-már baráti. Kölcsönös a respekt, s van már nemcsak az intézmény múltjából, rangjából származó, hanem saját jogon szerzett tekintélyem is.

– Hogy telik egy Elek Tibor-nap színházi szezonban, illetve azon kívül?

– Szezonon kívül nincs, mert ilyenkor kamaratermi szezonunk van, ami természetesen nyugisabb, mint a nyári, de ilyenkor is van átlag heti egy előadásunk. Sokat utazom (hétvégéken is), keresem, nézem a meghívható előadásokat. A múlt hét második felében például Kolozsvárott vettem részt az Interferenciák elnevezésű nemzetközi színházi fesztiválon, előtte két héttel Marosvásárhelyen tárgyaltam az új színházigazgatóval, és a De mi lett a nővel? című nyári bemutatónk további sorsát egyengettem. Holnap Pestre utazom, hogy a Nemzeti Színházban a Tündöklő Jeromos-bemutatónk rendezőjének átadjam a Havasi István-díjat. Amikor nem utazom, akkor interneten keresgélek, videóról nézek felvételeket, a hozzánk érkező ajánlatokat próbálom körüljárni, naponta kb. 10 levelet írok, szinte egyfolytában telefonozok, sakkozom a programnaptárunkon a szóba jöhető előadásokkal, a helyszíneinkkel, költségvetési számításokat végzek, intézkedési terveket készítek stb. A reggeli és esti órákban, illetve hétvégéken a Bárka ügyeivel foglalkozom, szerkesztek, s ebben is nagy segítségemre van a párom, Farkas Wellmann Éva, a kiváló költő. Nyáron pedig reggeltől éjfélig állandó készültségben vagyok, figyelemmel kísérem a napi aktuális helyzetet, az előadásokkal kapcsolatos teendőket, a kollégáim munkáját irányítom, közben átlag napi három interjút adok, tárgyalásokat folytatok színházi szakemberekkel, szervezem a közönséget, este előadás előtt fogadom a közönséget, fújom az esőfelhőket Gyula égboltjáról. Hát, valahogy így…