Gyulai Hírlap - „Sajnálom, hogy a szülők ma nem tudnak annyit játszani a gyerekekkel”

– Már gyerekként tudtad, hogy óvónő leszel?

– Sportolóként nőttem fel egy olyan családban, ahol nagyon jó gyerekkorom volt. A nagymamám általános iskolás koromban tanítás után végig mesélt nekem. Nem élveztem a sportot túlságosan, de csináltam az úszást, tornát, atlétikát, a kézilabdát, kosárlabdát. Az úszás ma is az életem része.

– Nagymamád meséi vajon hozzájárultak ahhoz, hogy az óvodapedagógus hivatást választottad?

– Biztosan, óvónőként is nagyon szerettem mesélni, vezetőként is sokat meséltem a gyerekeknek. Ugyanakkor nem dédelgettem ezt az álmot gyerekkorom óta – először testnevelés tagozatra szerettem volna menni. Aztán valamiért nem úgy alakult, felkapott lett a tanár és az óvónő szak, amit tanulás közben már nagyon megszerettem, főleg a pszichológiát. Végül nagyon jó eredménnyel zártam a főiskolát, majd a Németvárosi Óvodába kerültem, ahol az első perctől jól éreztem magam. Az első csoportomban 41 gyerek járt, alig fértek el a kis csoportszobában. Azt szerettem a legjobban, hogy a meséken keresztül milyen könnyen elvarázsolhatom a legkisebbeket. Ez még valamikor a hetvenes évek végén volt.

– Megismernéd még az első csoportod gyerekeit az utcán?

– Persze, szoktam is találkozni velük.

– Az, hogy végül hamar vezető lettél, és folyamatosan új célokat tűztél ki magad elé, szerinted a sportnak is köszönhető? 

– Igen, valószínűleg ettől könnyebb volt a célszalagon tartani a szemem, de tanulni is szerettem, szívesen megfizettem a szakmai fejlődés árát.

– Később, vezetőként is annyira jól érezted magad, mint óvónőként?

– Úgy már nem feltétlenül. Néhány év múlva óvodavezető lettem, de ebben a szerepben nem tud az ember mindenkinek megfelelni. Míg óvónőként én voltam a lelkes fiatal lány, a vezetői szerep már egészen más feladatokkal és néha konfliktusokkal járt, hiszen már nem gyerekekkel, hanem felnőttekkel dolgoztam. Később is visszajártam a kicsikhez rendszeresen, még mindig imádtam nekik mesélni, szerettem, hogy ha el tudtam őket varázsolni, de az már nem volt ugyanaz az élmény. A nyolcvanas évek elején jött a csoda, amikor Sopronba kerültem egy továbbképzésre. Attól egyszerűen kinyílt a világ, és ennek a képzésnek köszönhető többek között az, hogy ma szabadabbak a foglalkozások az óvodában, de magamról is nagyon sokat megtanultam. Ott ért például az a felismerés, hogy magával kell először rendben lennie az embernek ahhoz, hogy adni tudjon másoknak. A gyerekeknek is jó volt ez a változás, amit Sopronban tanultam: a rugalmas napirend bevezetésével egy újfajta életmódszervezéssel ismerkedtünk meg. Régen a foglalkozások inkább iskolai órákhoz hasonlítottak, és a soproni továbbképzés tanított meg arra, hogy ennél szabadabban is lehet és talán kell is, mert a gyerekek nem egyformán fejlődnek, és az új módszernek köszönhetően jobban érzik magukat, az egyéni fejlesztés segítségével.

– Miben más az óvodai nevelés ma, mint amikor elkezdted?

– Ma már egyrészt rugalmasabbak a napok, és egyénre szabottabb a nevelés, fejlesztés. Cselekvés közben minden érzékszerv jelenlétében történik az ismeretek átadása. Annak idején pontosan meg volt tervezve, hogy egy-egy foglalkozáson mit mondunk, hihetetlen, de sokszor még a gyerekek válaszai is belekerültek a tervekbe. Ma már inkább úgy állunk hozzá, hogy ha séta közben a kicsik meglátnak egy katicabogarat, ami érdekli őket, az óvónő tudjon róla valami érdekeset mondani, akár csak néhány mondókát vagy dalt. A lényeg, hogy szabadabb és inkább a gyerekek érdeklődéséből indul ki a mai óvodai nevelés.

– Változtak a gyerekek az évtizedek alatt?

– Mindig azt mondjuk, hogy változnak, szerintem inkább a körülmények változtak, és erre reagálnak ők. Ennek következménye, hogy kicsit másnak tűnnek a legkisebbek. Sokan azt mondják, hogy régen sokkal több tapasztalattal érkeztek az óvodába: tudtak kanállal enni, pohárból inni, nem jártak pelenkában, de én ezt sem állítanám. Annyi viszont biztos, hogy manapság sokkal több helyre elviszik a gyerekeket, például játszóházba. Mindegyikük megkapja a kis tabletet, mobiltelefont, és azon játszik, ez a sok inger azért nem annyira jó. Ha korábban a gyerekeknek azt mondtuk: csukjátok be a szemeteket, képzeljétek el, hogy milyen a tündér, boszorkány, el tudták képzelni. Ha ma azt mondod egy gyereknek, pontosan el tudja mondani, milyen, mert már sok hasonlót látott, így nem dolgoztatja a fantáziáját. A képzeletre nincs ez a helyzet jó hatással, de a szem-kéz koordinációjuk például sokkal jobb napjainkban, szintén a különböző eszközök használata miatt. Sajnálom, hogy a szülők ma nem tudnak annyit játszani a gyerekekkel. Néhány perc közös játék is nagyon sokat adna nekik.

– Ennyi év tapasztalatával mit adnál át a szülőknek, ha a szerinted három legfontosabb dolgot kérdezném?

– Az érintés fontossága lenne az első. Minél többet érintsék meg a gyerekeket, az első perctől kezdve. A régi pelenkázási gyakorlat során a textilpelenkát háromóránként cserélni kellett. Ehhez meg kellett fordítani a gyereket, a kisinget, úgy tudták ráhajtani. Sokkal több volt az érintés, ami nagyon fontos a gyerekeknek, ráadásul az izmok stimulálásában is szerepe van. A második az lenne, hogy amikor már biztonsággal ül, akkor bilire kell ültetni, ehhez a legjobb egy napirend kialakítása. Régen másfél-két éves korban szobatiszta volt minden gyerek, ma pedig van olyan gyermek, akin még az óvodában is pelenka van. A napirend nagyon fontos, hogy a gyermeknek kapaszkodóik legyenek. A reggeli után bili következik, a délutáni játék után a vacsora és a fürdés, a napok, kiszámíthatóbbak lesznek, és nagyobb biztonságban érzik magukat a gyerekek. Ha a rendszer kialakul, nem fog körbe rohangálni úgy, hogy este 10 órakor még nem lehet lefektetni, mert fel sem merül, hogy eltérjen egy következetesen betartott napirendtől. Harmadikként azt mondanám, hogy sétáljanak haza az óvodából a gyermekükkel a szülők, figyeljék meg a házakat, az útvonalat, és beszélgessenek. Ha ez nem megoldható, egy ötperces napi játék, akár csak egy legóvár építse, egy társasjáték, legyen a napirend része.

– Több mint 40 év tapasztalata alapján szerinted létezik rossz gyerek?

– Nem. Eleven gyerekek vannak, és nem tagadom, én is sok rettenetes viselkedést láttam: verekedést, agresszivitást és így tovább. Volt olyan, hogy szülők fogtak össze, hogy a gyerek ne maradjon a többiek között, mert bántotta őket, de amikor a szülőkkel találkoztam, kiderült, hogy onnan ered a probléma, a kicsi csak az ő viselkedésüket másolta. Nem egyformák a gyerekek, de olyan, hogy valamelyikük rossznak születik, és az ő kis fejéből pattan ki az agresszió, nem nagyon létezik, ha egyébként egészséges a gyermek.

– Az életed során számos továbbképzésen vettél részt, egyre több óvodát vezettél. Ebből úgy tűnik, hogy a szemed mindig valamilyen célszalagon van.

– 34 éves vezetői munkám során törekedtem arra, hogy szakmai tudásomat át tudjam adni a kollégáimnak. Szívesen segítettem módszertani fejlődésüket, portfóliójuk elkészítését, megvédését. Nagyon büszke vagyok, hogy sok kollégám teljesítette az életpályamodell kihívásait.

– A nyugdíjas évek alatt is maradtak céljaid?

– Igen, mindig kellett egy kihívás, amit megugrok, és amikor már vezetőként nem akadt több, akkor átúsztam a Balatont. Szeretnék jobb lenni pillangóúszásban, így azt rendszeresen gyakorlom, mellette utazgatni szeretnénk, és még több időt a férjemmel tölteni, és sok-sok közös programot. Nagyon élveztem a munkámat. Úgy érzem, élményekben gazdag volt az életem, minden fontos célt elértem, most már a kikapcsolódással, pihenéssel szeretném tölteni az időmet.