Túl csillagszórón, dús lakomán, gyertyaláng s forralt bor tompítja a világ zaját. Karácsony másnapján csak nyújtózni kíván a jóllakottság. Két napig annyi volt a vendégjárás, mint igazi bejgliben a mák. Megtöltekezett vele a szíve és a gyomra, csöndes, mélázós délutánra vágyott a meleg szobában, míg kint a nap egyenlőtlen küzdelmet vívott a háztetők fölött szívósan tömbösödő, piszkosfehér felhőkkel. Már jó ideje nem sok választotta el a nappalt az éjszakától, ami elaltatta a medvéket és ellustította az embereket. A szenteste láza adott még egy utolsó lendületet, de mostanra az uralkodni vágyó lustaság átmenetileg győzedelmeskedett. Valamivel túl kell pihenni ezt a délutánt. Fényképek, jött a sugallat. Fényképeket fog nézegetni. Két-háromévente nekigyürkőzött e feladatnak, mikor semmi más hasznosat, se haszontalant nem tudott csinálni. S mikor éppen eszébe jutott. Előbányászta a szekrény mélyéről a hatalmas papírdobozt, melyhez hosszú esztendők limlom nagyfalán át vezetett az út.
Ofotért, ááuó, ez kell neked, Ofotért, ááuó, el ne feledd, dúdolta magában, ahogy egymás után veszegette elő a megsárgult papírtasakokból a képeket. Voltak rajtuk ismeretlen arcok, a fotók hátuljára korukban gondatlan kezek nem róttak neveket. Se évszámokat. Így csak találgatni tudott. Klottgatyákból, tapétamintákból, útburkolatokból. Talán nem érdemes tovább őrizni ezeket, gondolta, ha már nincs, aki emlékezhetne. Mégis, mint máskor, most is visszarakta őket a hozzájuk tartozó staniclikba. Voltak rajtuk ismerős arcok, a vonásokban igyekezett megpillantani önmagát. Vagy egy darabját az útnak, mely őhozzá vezetett. Esküvők, sírkoszorúk, lakodalmak, születésnapok, ballagások, kirándulások sorjáztak elő a feneketlen kartondobozból. A beállított felvételek műmosolyát a suta pillanatképek kavalkádja tompította. Lassan homályosuló boldogság. Valamit ki kell találni, eszmélt rá a fekete-fehér felvételek egyre szürkülő alakjaira, a színes képek fakuló lapjaira, valamit ki kell találni, hogy ne kopjanak el végleg. A ház, épülő teraszával, melyen a zománcmázas vasszékek, mint időtengely kötik össze a rajtuk üldögélő, ünneplős, kávézós, reggelizős, tortaszeletelős, kacagós, veszekedős generációkat. Az újszülött csecsemő, aki majd hol babával, hol macival, hol virággal, hol bátyjával mosolyog a lencsébe az elmaradhatatlan gigászi masnival fején. Később űrlényszerű külsejét levetve szűk miniben rebeg boldogító igent. S ad életet a következő masnisnak, aki azonban a kor trendjéhez illeszkedősen kuszán rövidre vágott hajat, s méhecskéhez hasonlatossá tévő, vastagbarna SZTK szemüvegkeretet visel. Esetleg egy-két felvétel mégiscsak kophatna kevéskét, ássa be mélyre a dobozban fényképet, s emlékezteti magát, hogy hamarosan vennie kell új kontaktlencséket.
Tasak tasakot követ. Nagy bennük az összevisszaság. Sem idő, sem hely, sem alkalom nem teremt rendet. Hasznos volna szortírozni, de már maga a gondolat is súlyosbítja a szemhéjakat. Majd egyszer. Mondja mindig. És itt már le is ragad. Valószínűleg így még érdekesebb a dolog, kapja ki a huszonkettedik csomagból a harminchetedik, Güntherkét ábrázoló fényképet. Lassan eszmél, hogy már vagy öt tasakja csak azt várja, mikor kerül kezébe a Güntherke-sorozat következő darabja. Güntherke a műanyag bébikádban, műanyag bébikacsákkal, Güntherke a hatalmas, disznószőrű hintalóval. A számára ismeretlen, csak fekete-fehérben felcseperedni látszott Güntherke, kinek fényképeit hosszú-hosszú éveken át küldte a vasfüggönyön át, az annak túloldalán férjet talált édesanya. Akinek itthon családja nem maradt, csupán egyetlen gyermekkori barátnője. A nagymama. S Güntherke nemét meghazudtolóan bájosan vigyorgó arca mögött, a fényképek hátoldalán mindig ott az üzenet. Most egy éves vagyok, s van már néhány fogacskám. Most megkaptam életem első villanyvasútját. Az üzenetek utolsó soraiban kitartó a hívás: Julcsi és Marcika, gyertek hozzám-velem játszani. Ezt legföljebb gondolatban tehették meg, töprenkedik el a sokadik olvasás után. Kedves tudósítások az idegenből hazavágyakozótól, aki az egyik képháton még azt is leírja, Güntherke már egészen szépen beszél magyarul. Aki azóta bizonyosan felnőtt, szerény számítások szerint is az ötvenes éveit tapossa. Talán metálszürke mercivel jár, jól menő vállalkozó hatszobás házzal és két nyaralóval. Egyik a hegyekben, másik a vízparton. Ahol lovagolni tanítja első unokáját. És van egy kartondoboznyi fényképe, amit két-háromévente elővesz. Vajon ott is összeáll egy sorozat? Elmerengett, míg egy bizonytalan gondolat fészkelődni nem kezdett benne. Lehet, hogy a szíves szavak nem is oly semmitmondók? A fényképek kémképek? Roppant fontos információk utazhattak így Nyugatról Keletre s visszafelé. Güntherkébe csomagolva. Valami lényeges. Valami jelentős. Mint például a jövő heti lottószámok, zökkent vissza a valóságba, miközben a sorozat utolsó, a kamaszodó, s egyre inkább apja vonásait magára húzó Güntherke hátát vizsgálgatta. Hat számsor volt rajta és semmi más. Vagy kódok vagy lottószámok, mérlegelt magában. Mindenesetre holnap megjátssza, döntött hirtelen. Ha nyer, indul az ismeretlen-ismerős Güntherkének egy kép, amelyen átveszi a nyereményt. Most boldogan.
