…benne puszi sose volt, rímelhetnénk Gazdag Erzsi után szabadon, különösen miután letettük ezt a páratlan gazdagságú (sic!), ugyanakkor – kritikai rész – nem egy hasonszőrű megoldást fölmutató könyvet, Cserna-Szabó András Puszibolt című új novelláskötetét. Eleve a borító: Tiziano Urbinoi Vénuszának nemesen erotikus parafrázisa, a háttérben üresen tovalebegő hőlégballon láttán pedig a szokásos: pityer, pityer, pityer. (Ld. uccsó előtti bekezdés.) Cserna Bandival beszélgetni az, hogy olvasod. Nekünk régóta meggyőződésünk, hogy egy „igazi” író úgy ír, ahogyan beszél. „Cserna íróember”, kántálta egyszer egy József Attila-díjas költőember. Az íróemberekről a legtöbbet a költőemberek tudják. Már az első kötet, a Fél négy nyitogatta a keserédes valóság Pandora-szelencéjét, hogy aztán a Félelem és reszketés Nagyhályogon feltegye a koronát az addigi pályára. És további koronák jövögetnek, díjak, olvasók. „Ez a legzöldebb koszorú.” A Cserna-világ és tükre régóta megvan, működik, szar belenézni, hogy finoman fogalmazzunk, ahogy többnyire ő is teszi írásaiban. Mert hova forduljon az ember, amikor minden összetört, ha nem ezekhez a sorokhoz. „Olyan az asszony, mint a tej. Selymes, édes és ártatlan szórakozásnak tűnik, aztán se szó, se beszéd megsavanyodik, és úgy megfosat, hogy a lelked a porceláncsészére fröcsöl. Ha rám hallgatsz, soha nem iszol tejet, csak kefírt meg konyakot. Ezek friss erőt ádnak, szinten tartják a boldogságot.” Pityergő férfitárs, igyekezz, a puszibolt zár.
