Gyulai Hírlap - Meghalni egy tengerparton, szerelmesen

Jó dolognak tartom, ha filmrendezők állítanak színpadra darabot. Ilyenkor mindig megkapja a néző azt a többletet, amellyel egyébként nem szokták elkényeztetni: látványában és dinamikájában is élvezheti az alkotást. Ezekben az esetekben a szövegről áttevődik a hangsúly a vizualitásra, ami abban az esetben kiváltképp előnyös, ha a produkció nem szól semmiről.

Márpedig Hanif Kureishi Vénusza esetében erről van szó. Az eredeti szövegkönyvben, amely 2007-ben Peter O'Toole-nak köszönhetően hozott egy Oscar-díjra jelölést az angol filmnek (rendező: Roger Michell), nem túl sok van, sőt a giccs határait súrolja, de talán át is lépi. Ám ezen is lehet vitatkozni. Ugyanis nem biztos, hogy mindenki a mély filozófiai tartalmak megfogalmazását várja el a művészettől, de izgalmasnak tartja azt, amit Kureishi elmesél: a férfi, legyen bár húszéves vagy nyolcvan, dagadó izomzatú vagy prosztatás, nem az eszére hallgat, nem is a szívére, hanem mindig csak a farkára. Ezt szó szerint mondják ki az adaptációban. Maurice (Bálint András) belehabarodik a fiatal, de ordenáré vidéki lányba, Jessie-be (László Lili), és még egyszer, de utoljára az életben megadja magának azt, amiről azt hiszi, jár neki: szerelmes lesz. Vénuszba. A nőbe.

Az előadás halálközeli élményekkel szembesít (a betegeskedő, nyugdíjas férfisztárokat már csak az a szakmai öröm éri, hogy hullát alakíthatnak). Az alapszituációt vígjátékként tálalja, a poénok el is csattannak, sőt a publikum ott is felkacag, ahol nem kellene, s ezzel magukat a színészeket is megnevetteti. Mert valahogy úgy vagyunk vele, hogy amikor azt írja a plakáton, hogy komédia, vígjáték, akkor minden egyes mondatot viccesnek találunk. Aztán valamiért mégis elsírjuk magunkat. Megkönnyezzük, hogy a férfiasságától megfosztott Maurice már csak a végső álmában találkozik „Vénusszal” a tengerparton. És megtudjuk: semmi más nem számít az életben, csak a szerelem.

A történetet, amely mögött felderengett a kék tenger, az alkony, Velence látképe, a barokk angyalka, aki Velázquez festményén tükröt tart a meztelen istennő elé, a hasznos és ízléses színpadkép (díszlettervező: Cziegler Balázs), a zseniális színészi alakítások (a már említetteken kívül: Valerie – Takács Katalin, Ian – Gyabronka József, angyal – Brasch Bence) és Deák Krisztina rendezői profizmusa mentette meg a kliséktől. Bár a Goldoni-darab próbájának jelenete szükségtelennek tűnt a produkció elején, kissé hosszúnak is, miután ezt korhű kosztümökben (jelmeztervező: Szakács Györgyi) ki is bontották a folytatásban, megértettük, nem is volt rossz döntést. Ismét megerősödött bennünk annak sejtése, hogy a szerelem örök, és hogy kellenek a filmes elemek a teátrumokba.

Emelt az élményen az aktualizálás szándéka is (dramaturg: Török Tamara), hisz Jessie a mai fiatalok nyelvét beszéli, sőt ugyanolyan elképzelései vannak a jövőjéről, mint nekik, vagyis semmilyen, így még esélyünk sincs arra, hogy a film egyszerű, sima átültetésének vegyük a színházi kísérletet.

Végezetül ezzel távoztunk: remek, hogy gyönyörű kis országunknak is van kijárata a tengerhez, még ha ez egy belső tenger is, ahol szépen lehet meghalni.