Pomázi Ferenc
Fotó: Gyulai Hírlap
Az egyéni szabadság lényege számomra az, hogy azt csinálok, amit akarok, ott és akkor, amikor nekem az jólesik. Természetesen nem mások és a közösség kárára, s nem erkölcsi és vallási alapvetéseket feszegetve.
Gyermekkorunk szabad vizeiben ott fürödtünk, ahol akartunk, hiszen tiltott hely alig-alig volt a környékünkön. Az üdülőszövetkezet melletti zsilipnél egész nyáron nagy volt a nyüzsgés, a „csordásról” nem is beszélve. A duzzasztótól leúsztunk a zsilipig, majd onnan a strandig, ha meg már ott voltunk, be is másztunk. Na, erről tudtuk, hogy tilos, de azért bementünk. Azt azonban a javunkra lehet írni, hogy kifele legalább a kapun jöttünk. A fürdőzésünket nem zavarták meg a belső rend őrei, de miért is tették volna, hiszen gyerekkorukban ők is így lógtak be.
S hogy miért írtam le mindezt? Azért, mert a mai rend őrei „álságos szabályokra” hivatkozva büntetgetnek minden apróságért. Miért kell például bekapcsolnom a biztonsági övet az autóban? A bekapcsolás nem az én döntésem, de az én felelősségem. Nem értem igazán, hogy „hatóságék” egy ilyen, az én érdekeimet szolgáló vagy nem szolgáló szabályt miért erőltetnek, mintegy azt sugallva: te hülye vagy. Persze értem én, nem vagyok annyira hülye, minél több a szabály, annál több a lehetőség a büntire, kell a „lóvé”...
S ha már benne vagyok a témában, én motorozni is bukósisak nélkül szeretek. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint amikor gyorsan csökkenő hajállományomat összeborzolja a szél. Amikor ifjú felnőtt voltam, kismotoron még nem volt kötelező bukósisakot viselni.
Mindennapi szabadságomhoz „talán” hozzátartozna a lényegtelen dolgokban való döntés joga, főleg, ha ez másokat nem sért, nem bánt, nem veszélyeztet. Önveszélyesnek lennem legyen már szabad. Én szeretek veszélyesen élni!
