A mozgásra szándékosan utaltunk, hisz volt mit gyalogolnunk egyik helyszíntől a másikig, majd vissza ugyanoda, ahonnan elindultunk. Mégsem állíthatjuk, hogy mindenüvé eljutottunk.
Bejárásunkat mi a várnál kezdtük, ahol pontban hétkor eldördült a három puskalövés, ami után az attrakcióra összesereglett tömeg szempillantás alatt szétoszlott, szedte magát, hogy ne maradjon le semmiről.
Elsőként a vízügyi igazgatóság székházában néztünk szét, ahol a hazai árvízvédelem és vízhasznosítás történetébe kaptunk betekintést egy beszélő időszalag segítségével. Ugyanitt megyénk legeredményesebb vízgazdálkodási szakembereivel is megismerkedhettünk. A látogatókat fogadó munkatársaktól megtudtuk, az ókortól napjainkig áttekintést nyújtó, tematikailag is változatos tablós kiállítás iránt már a hivatalos nyitás előtt is nagy volt az érdeklődés, tavaly is több százan nézték meg.
Érkezésünkig a szemben lévő Tájvízház is megtelt nézelődőkkel és játékosokkal. A játékosokat azért emeltük ki, mert az intézmény társasjátékok egész sorával készült erre az éjszakára. És csodák csodájára, az okostelefon veszített a Tájvízház kínálatával szemben. Új elemként épült be a tárlatokba a Zenélő képek asszociációs játék is, amelynek már a felvezető szövege is lenyűgöző. Nem áruljuk el, mit kívánnak tőlünk a feladványok, mert a szándék az, hogy aki most erről lemaradt, legközelebb ne hagyja ki. A Calliope Diák Színjátszó Kör izgalmasnak ígérkező produkcióját azonban sajnos nekünk kellett kihagynunk, mert jelzett az óra, indulnunk kellett tovább.
Az Almásy-kastélyban ekkor kezdődött Szilágyi Sándor történész-tárlatvezető előadása, amelyből mindenekelőtt arról értesülhettünk, melyek azok a történelmi személyiségek, akik felmenőink között éltek, az utókor utcát nevezett el róluk, mégsem vagyunk tisztában azzal, kik ők. Hallhattunk a tragikus sorsú Pfiffner Paulina honleányról, és roppantul mély sebeket hagyott bennünk, hogy a bájos fiatal nő, a félig sváb és félig olasz honvéd hadnagy épp az önként felvállalt magyarságáért végzett magával. Tulajdonképpen ezt eddig is tudtuk, ám ott, a főúri rezidencia főerkélyén a történet roppantul elszomorított.
Na de aztán képbe jött Dobos István is, Gyula város másik híressége, a pilóta, akiről korábban már írtunk, és aki többször is lezuhant a repülőgépével, de örök túlélőként nem esett baja. Élete valóban megérne egy-két játékfilmet. Köszönjük, Sanyi, ismét remekeltél!
A látogatóközpont tárlatvezetője a későbbiekben még fellépett egyszer a képzeletbeli dobogóra, hogy a régi korok hatalmasságainak hálószobatitkaiba vezesse be a kíváncsiakat. Jó volt látni, hogy a téma iránti lelkesedés továbbra is lankadatlan.
Tetszett, hogy a nyári kert sem maradt kihasználatlan: itt Doktor Zoltán mestercukrász mutatta be, hogyan díszítsük fel gyorsan és szépen édes falatkáinkat, például a tortákat. Bár a hirtelen megemelkedett hőmérséklet kissé bekavart a látványszámnak, ami miatt itt-ott lefolyt a máz az alapokról, de azért megállt a hab a tortán. Aki figyelt, csinálja utána!
Mindeközben a társastáncokkal is megismerkedhettünk a kastély előtti téren, olyan szinten biztosan, hogy azt, amit láttunk, azonnal megpróbáltuk leutánozni a lábunk alatti negyednégyzetméteren. A népszerű mozgáskultúrába a békéscsabai GM tánciskola két párja avatta be a nagyérdeműt.
Amin viszont elcsodálkoztunk, hogy ugyanezen a téren volt egy stand, rajta régi fotókkal, benne régi ruhákkal, kosztümökkel az 1930-as évekből, előtte egy érdekes férfival, akinél mindig kígyózott a sor. Pedig ez az ember nem tett mást, minthogy elhozta hozzánk a felsoroltakat a szomszédból, és felkínálta annak lehetőségét, hogy utazzunk vissza az időbe, mert ő ezt lefényképezi.
S miközben ezen álmélkodtunk, valaki megveregette a vállunkat, és megkérdezte, merre van a vár, és merre a kastély, majd rámutatott a kastélyra, s azt mondta, ugye, ez egy múzeum, mert ő a várba szeretne eljutni. Igaza is volt részben, mert a két objektum között felhúzott sátrak miatt a kastély oldalán álló turista nem láthatta a várat. Reméljük azért, hogy az úr végül megkapta azt, amit szeretett volna.
A Múzeumok Éjszakája számunkra azonban ezzel nem ért véget. A Ladics-házban sok-sok értékes mütyürben és csecsebecsében gyönyörködtünk több tíz sorstársunkkal együtt, és megállapítottuk, hogy az élő panoptikum nem volt rossz ötlet, és azt is, hogy a hajdani vidéki értelmiség panteonjába beépített mai fiataloknak mennyire jól áll a korabeli viselet. A háttérben a Ladics-hagyaték naplóiból és leveleiből értesülhettünk egyről s másról, egykori családi ügyekről, személyes vallomásokról.
Külön öröm volt számunkra, és külön cikket érdemelne, hogy néhány évnyi szünet után idén a levéltár is megnyitotta kapuit ezen az estén. Azt, hogy nagyon kellett a tudományos munkát végző intézmény részvétele a kavalkádban, az is igazolta, hogy még egy csinos kis denevér is betért hozzájuk, és nem is akart tőlük egyhamar eltávozni. Csapatmunka kellett hozzá, hogy ezt megtegye. Mivel az „állati”közjátékot jó jelnek tekintjük, pár szóban leírjuk, mit kínált az archívum a civilnek. Alkalmat például arra, hogy írjon egy jót lúdtollal, és készítsen hozzá könyvjelzőt. Tesztelje le a múltból előbányászott írógépet. Tekintse meg, hogyan néz ki belülről egy irattár, hová és hogyan helyezik biztonságba az okmányokat, a térképeket, a képeslapokat, és mindazt, aminek itt a valódi helye. Világosodjék meg afelől, miként juthat előrébb a családfa megrajzolásában, hol, miből gyűjtheti össze a szükséges adatokat. Daróczyné Leiszt Emma főlevéltárok értekezéshez számos látványos és hasznos ritkaság is előkerült a fiókokból, amit a jelenlévők közelről is megnézhettek. Egyszóval: a levéltár kitett magáért. És a tárlatvezetésekről még csak nem is szóltunk…
Aztán visszagyalogoltunk a kastélyba, ahol táncoltunk egyet a PowerBeat ütőegyüttes koncertjén, majd még egyet az Ókörös Trió muzsikájára. Isteni volt mindkettő!
Ezt követően túl sok mindenre már nem futotta az időnkből. Arra viszont még igen, hogy megtapogassuk az 1848–49-es fegyver- és viseletbemutató darabjait, a Kerecsényi íjászegyesület rendkívüli történelemóráját a várszínpad kortárs díszletei között, és tisztázzuk magunkban, hogy az erényövről tartalmas, jól összeállított és érthetően előadott fejtágítóval zárták le a hosszúra nyúlt napunkat, az erődben. Egy kérdésre azonban nem kaptunk választ. Arra az egyre nem, hogy kellenek-e a gyermekek füle elől elzárt pikáns sztorik ahhoz, hogy a múzeumbarát jól érezze magát a múzeumban, és jövőre ismét belevesse magát a rendezvények sűrűjébe?
Mindezek fényében ezer bocsánat, hogy néhány helyszínre nem jutottunk el, egyebek mellett az Erkel Ferenc Emlékházba sem. Kárpótlásként biztos forrásból tudakoltuk meg, hogy finomak voltak a sütik, és az Erkel kórusnak is sikerült életet és színt vinnie városunk zeneóriásának szülőházába, vagyis bizonyítania: hogy igen, a zene háza halott a zene nélkül. A Kohán Képtár eseményeiről egy másik tudósításban számolunk be.
Köszönjük ezt az estét!