Az ember választhat magának barátot, tengerimalacot, fogkefét, kedvenc cipőmárkát vagy házat a kertvárosban, de nem válogathatja meg családtagjait, vagy éppen azokat, akik a lelki egyensúlyához éppoly sokat hozzátehetnek: szomszédjait.
Hiszem, hogy minden okkal történik, hogy nem hiába lettünk erre a sárgolyóra száműzve, és tudom, hogy lennie kell valami magasabb elrendelésnek, ami szomszédainkat kiosztja számunkra. Az elmúlt néhány év különösen tanulságos tapasztalatokkal vértezett föl, amelyek mind indokolták volna, hogy Facebookon az iskoláim fülnél gimnáziumom az Élet Iskolájára cseréljem.
Arra jutottam, hogyha Augustinus vagy II. Rákóczi Ferenc megírhatta vallomásait, én is Word-doksit ragadok, és tételesen elrebegem, mi mindenért tartozom hálával szomszédomnak. Kedves Olvasó, készítse hitelkeretét, mert a cikk végigpörgetése után garantáltan be akar majd költözni szerény kis szentélyembe.
Anno egy Horatius nevű tag azt mondta: „Szakítsd le a napot.” Unásig ismételt, érettségi tablókra kanyarintott szállóige ez, pedig elévülhetetlen értéket közvetít. Sajnos sosem vettem igazán komolyan Horatiust. Aztán jött a szomszédom.
Én azt mondtam, fél tizenkettőig ki sem kelek az ágyból. Ő azt mondta, hétkor halaszthatatlan rotálnivalója akadt a szomszéd csaj (ez vagyok én) ablaka alatt. A kertes házak sajátja, hogy minden évszakban akad valami fontos munka a zöldben, és szomszédom szerencsére mindig talált valami elfoglaltságot. Ha tehette, füvet nyírt, máskor rotált, olykor pedig Stihl fűrésszel csapott a húrok közé. Mindezt azt ablakom alatt. Nehezen tudott elszakadni tőlem, mert bár a kert további két harmada szabad teret biztosított volna a feladatai ellátására, ő mégis minden lovagi motorszerenádot nekem szánt. A lelkem mélyén némi büszkeséggel is töltött el, hogy bár a kert többi része sanszosan káosz, de az én pici ablakom alatt a fű mindig zöld és két milliméter. Fül-orr-gégészi szakvélemény alapján pompásan funkcionáló hallószervem csalhatatlan. Bármit kifülel, így azt is, hogy bár a benzines fűnyíró vagy a rotakapa többször egy helyben állt, mégis pörgött a motorja füstfelhőcskéket felköhögve magából. Felmerülhet a remek kérdés: miért?
Véleményem szerint három megoldás létezik: 1. A szomszéd végkimerülésig nyírta a füvet, és összeesett a művelet kellős közepén. 2. A szomszéd vagy süket, vagy az Alzheimer-kór előrehaladott stádiumában szenved. 3. Mikrodemonstrációt tart az előkertjében, amellyel arra próbálja felhívni kizárólag az én megtisztelő figyelmem, hogy az olajvállalatok miképpen tartják markukban a világgazdaságot/ az olaj fogyó eszköz, ideje áttérni az alternatív energiaforrásokra/ ha valamit elégetsz, az bizony rohadtul büdös.
Értettem és értékeltem hasznos meglátásait, azonban a korai időpont miatt kissé bemorcultam. Legalábbis először. Aztán lassan megértettem a szándéka mögött rejlő pedagógiát, és ráébredtem, a nappal nem az alvásra való. Arra ott az éjszaka, ahogy azt őseink oly bölcs és praktikus módon kitalálták. Az ember ne forgolódjon fél tizenkettőig, aztán ne csoszogjon ki a konyhába egy tál müzliért, majd ne bújjon vissza pulykasonka módjára a pihepaplan-matrac szendvics közé, miközben a pizsamanadrág korcagumija rózsaszín körgyűrűt váj a húsába. Ne.
Az élet máshol van, ahogy Kundera is megmondta, a szomszéd pedig nyilvánvalóan Kunderán szocializálódott, mi másért próbálna jobb belátásra téríteni? Ha az ember az orra hegyénél se lát tovább, felhördülhet, hogy azért ez mégsem állapot, hogy a nyári szünet kellős közepén egy gyerekszobátlan idióta minden örömét a hajnali fűnyírásokban leli. Azonban ez a bosszankodás borzasztóan hálátlan gesztus lenne, mikor evidensebb nem is lehetne, hogy szegény, akivel látszólag egy falnyi távolság húzódik köztünk, mindezt értem teszi. Értem tölti újra a benzintankot, értem indítja be a motort, értem hagyja egy helyben forogni a gépet fél óráig. Még soha, senkinek nem voltam ennyire fontos.
Nem bírná elviselni, ha én is egy élhetetlen suhanccá válnék, aki délután kel. Ő jobb sorsra szán. Ezért ébreszt már hajnalban. Azt akarja, hogy lássam, ne csak David Attenborough-filmekből tudjam, hogyan kúszik a napkorong az égre. Azt akarja, hogy hasznossá tegyem magam a társadalom és magam számára. Tudja, hogy sokkal jobb lehetnék, ha az ő szabályai szerint játszanék. Alig merem kimondani, de: szeret.
Tudja, miben vagyok tehetséges és azt is, miben nem, ezt pedig nem szégyelli kendőzetlenül kinyilatkoztatni. Múltkor például, mikor nyitott ablaknál Zalatnai Cini örökzöldjeit dudorásztam a zuhanyrózsa alatt, átkiabált, és arra próbált rávilágítani, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni. Amennyire nem vagyok apáca, annyira nem vagyok énekesnő sem, hát zuhanyozzak csendben, ahogy egy tisztességes emberhez illik.
Boldog vagyok, hogy a szomszédom szomszédja lehetek. Manapság ritka az őszinte kritika, a nyílt véleményformálás, de az én szomszédom nem riad vissza felszínre rotálni lelke legféltettebb titkait. Köszönettel tartozom neki, mert jobb emberré tett, és ha ezt olvassa, akkor ezúton üzenem neki, hogy már nem haragszom, amiért anno felhúzott egy palatetőt az ablakom elé, vagy hogy egy hónapig ott felejtett egy talicska nyúlszart az ablakom alatt. Ezek mind eltörpülnek nemes cselekedetei mellett.
Miután el kellett költöznöm egy időre, kicsúszott a talaj a lábam alól. Vissza kellett szoknom a szürke hétköznapokhoz, amelyekben a rotakapa simogató berregése helyét az ébresztőóra gyári vernyákolása vette át, az ablakon a friss, nyugati szél járt be, nem az olaj- vagy a nyúlszarszag, és a lakótársak szemet hunytak afölött, ha a zuhanyzóban megidéztem Zalatnai Cinit, sőt! Bekopogtak és követeltek egy Aradszky-slágert is.
Kedves szomszéd! Még egyszer: köszönök mindent, egy élmény volt. Már most hiányzol. Csókoltatlak. (Amennyiben te is engem, abban az esetben alfelemet tudom szabad felületként felkínálni erre a célra.)
