MOCSÁR-PÖRJÉS JÓZSEF
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
Talán pont úgy ébredt meg aznap építész László barátom, mint a patikussegéd Tivadar 1880. október 13-án, miután álmában az égi principális a vállára ütött, s közölte vele, hogy ő festőnek született. Mély álmában László vállát is megkopogtathatta valaki, hiszen reggeli bögrés gyorskávéja mellett már német precízséggel skiccelte fel mérnöki terveit.
Kész vázlatai és jegyzete láttán elégedetten dőlt hátra nyikorgó karosszékében. A lábát kinyújtotta az íróasztal alatt, a kezét tarkójára kulcsolta, s elrohant életén melankóliázott. Ám ebben a pillanatban mégis úgy érezte, hogy valami nagyszerű van születőben második emeleti lakásának dolgozószobájában. S ahogy tekintete, a tömbház ablakából jól látható, egykori uradalmi sóház épületére tévedt, oda, ahol ma idősotthon működik, leírhatatlan vágyat érzett magában, vágyat a fiatalságra. Ha most valami égi csoda folytán „életre kelt” volna rajzpapírra vetett műve, akkor minden bizonnyal ő lett volna a világ egyik legboldogabb nyugdíjasa.
A kilenc vázlatrajz gondos és pontos mérnöki szövegezés kíséretében e-mailben érkezett meg a BMW müncheni központjába. A német fordítás elkészítésében szakmabeli fia segítségét kérte. Ettől a perctől kezdve izgalmas várakozással teltek László napjai.
Gondolatban piros Suzukiját kísérleti járművének prototípusára cserélte le. Amikor a polgári házak övezte Árpád utcán hajtott végig délután szerelmével, a nyáron is talpig öltönyben sétáló Simonyi emelt neki kalapot. László úgy érezte, hogy most igazán szeret élni.
A minap megérkezett a válasz a BMW-től. Kísérleti autóötletét, amely egyesíti magában a motorkerékpár, az autó és a helikopter vezetési élményét, a cég fejlesztői nem találták piacképesnek.
Talán, ha egy működőképes időgép leírását adta volna meg, tényleg ráköszönhetne Simonyi egyszer azon a sarkon vagy a Reinhardt teraszán.
