Nagyon hosszú volt az az év. Legalábbis számomra annak tűnt. A sok feladat, a soksok határidős tennivaló teljesen kimerített. A december ráadásul nálunk amúgy is sűrű hónap, a következő évi tervek készítésének ideje: továbbképzési tervek, gyakorlatok terve, munkaterv, év végi vizsgák stb. Minden évben így megy ez, de abban az évben valami eltért a szokásostól. Nagyon más volt az az év vége. Valamikor decemberben – sokszor már az elején, máskor kicsivel később – eltölt a karácsony-érzés. Minden kisimul egy kicsit, mindent békésebben tudok fogadni, egyszerűen minden szép lesz. Volt már időm megtapasztalni – sajnos, nem vagyok már tini –, hogy az említett időszakban egyszer csak rám tör, elvarázsol. Ilyenkor magamhoz tudnám ölelni a világot, minden gond kisebbnek tűnik, valahogy egyszerűbbek lesznek a dolgok, többletenergiák töltenek fel. Abban az évben hiába vártam, nem jött a varázslat. Hiába szóltak egyre több helyen karácsonyi dalok, hiába változtak ünnepire a város fényei... December huszonharmadikán végre jelét adta az ünnep, hogy jön. Kezdetben még mindig nem az a mindent elsöprő, túláradó érzés volt, amit vártam, de végre megérkezett. Mire hazaindultam volna, addigra teljesen elborított, átjárt, sőt elvarázsolt ez a különleges, számomra semmihez sem fogható hangulat, állapot.
Másnap otthon, családi körben, a csodálatos díszekbe öltözött karácsonyfa mellett üldögéltünk az asztalnál. Néztem az ünnep örömétől ragyogó feleségem, nagyfiam és kislányom boldog készülődését, miközben a semmihez sem hasonlítható fenyőillat töltötte be a levegőt. Csillogtak a díszek a fán, lágyan omlottak le a színes boa-zuhatagok, csalogatóan integettek a szaloncukrok, hogy mint gyerekkoromban, elcsenjük tartalmukat, s huncutul, valami mással kitöltve tegyék dolgukat a továbbiakban. Ekkor valami huzatféle végigsimított az arcomon. No, tán csak nem szélvihar lesz szentestén? – szökkent elő bennem a gondolat. Az ablakhoz lépve semmi nyomát nem láttam a szélnek. Láttam viszont a fák, bokrok, tuják zúzmarába panírozott ágait, a csillanó fényeket. Mintha hó borítana mindent, mint…. Mint – és a gyerekkori szaloncukor-elcsenések újból eszembe jutva visszarepítettek a régmúltba –, mint egykoron, azon a réges-régi karácsonyon.
Egész nap készülődtünk, engedtük, hogy az ünnep teljesen betöltse lelkünket, gondolatainkat, hogy átjárjon bennünket és velünk együtt a minket körülölelő világot a szeretet. Beszélgettünk, játszottunk, sokat nevettünk. Repült az idő. Eljött végre az este, megvacsoráztunk, meggyújtottuk a gyertyákat és a csillagszórókat a fán, s a közös éneklés, az ünnepi jókívánságok és puszik után ki-ki izgatottan, majd boldogan vehette birtokba saját ajándékát.
Vagy másfél óra is eltelt, mikor készülődni kezdtünk. Természetes volt, hogy meglátogatjuk nagyszüleimet, édesapám szüleit, akik tán 5-10 perc sétányira laktak tőlünk. Útközben sokat csúszkáltunk, bolondoztunk, meg-meglöktük a járda fölé nyúló fák törzsét, aztán nevetve vagy tettetett bosszankodással viseltük a ránk szakadó, nyakunkba és fejünkre omló havat. A nagyszülőkhöz érve persze mindezt, húgommal egymás szavába vágva, gyermeki örömmel meséltük el nekik is. Édesanyám lágyan megsimogatott, édesapám cinkos mosollyal, kisstata pedig huncutsággal vegyes büszkeséggel tekintett végig rajtunk. Miután kicsit lecsillapodtunk, megint az éneklés és az ajándékok vették át a főszerepet. Nagymamám – nekünk kissmama, ahogyan ma is szólítjuk őt – mákos és diós bejglit, zserbót és más finom süteményeket varázsolt az asztalra, majd a közös játék következett. Együtt voltunk, együtt.
Hoppá, gondolom, vagyis inkább érzékelem ekkor, milyen homályossá vált az előbbi tisztán ragyogó zúzmarás kép. Tán ily hirtelen ereszkedett le a köd? Két-három erősebbet pislogok, majd megnyugszom. Nem a köd, hanem az emlékezés borított némi fátylat a szememre.
Sem nagyapám, sem szüleim nincsenek már velem, velünk. Ma már a gyermekeim lökik meg a fák szárát, s fogadják nevetve vagy tettetett bosszankodással a ránk szakadó, nyakunkba és fejünkre omló havat. Lám-lám, a darab, a cselekmény, hasonló, sőt szinte ugyanaz, viszont másoké a főszerep. Ez a világ rendje – összegezhető a nagy igazság, bár tagadhatatlanul fájdalmas ez a tény.
Lassan visszatérnek gondolataim a jelenbe, hallom az engem körülölelő vidám hangokat, érzem a szeretet melegét, szinte kézzel tapinthatom az ünnepi várakozás izgatottságát, látom feleségem és gyerekeim boldog tekintetét. Magamhoz ölelem a jelent. Játszunk, nevetünk, várjuk az estét. Újra érzem azt a lágy simogatást az arcomon, s elönt a felismerés.
A karácsony hatalma és a szeretet ereje semmihez sem fogható, mindennél hatalmasabb, legyőzi a teret és az időt, lehetségessé teszi a lehetetlent, megmutatja nekünk, mulandóknak az örökké csodálatosságát. Magamon érzem édesanyám puha kezének simítását, köztünk látom édesapám cinkos mosolyát, kisstata huncutsággal vegyes büszkeséget sugárzó tekintetét, anyai nagyszüleim és párom nagyszüleinek egy-egy kedves gesztusát, mozdulatát. Most már tudom, hogy ilyenkor, a szeretet ünnepén nemcsak szeretteinkkel közösen ünnepelünk, hanem velünk lehetnek, velünk vannak azok is, akiket szerettünk és akik szerettek bennünket. Velünk vannak, amíg emlékeinkben is élnek. És jó tudni ezt, hisz egyszer mi is csak emlékek leszünk.
Csodálatosan telt az a közös este, mindenki nagyon boldog volt. A gyerekek örültek az ajándékoknak, közösen kipróbáltunk, megnéztünk, összeszereltünk, szétszedtünk mindent. Nevetgéltünk, játszottunk, beszélgettünk. És – hiszik vagy sem – a gyerekek többször szóba hozták a nagyikat és dédiket, felidézték velük közös emlékeiket, pedig meg sem említettem korábbi emlékezésemet, gondolataimat.
Most megint itt a karácsony, újra pihe-puha szeretetdunyhát borít ránk az ünnep. Ha hagyjuk, segít megállni kicsit ebben a mindennapi rohanásban, segít eredményközpontú világunkban felismerni és élvezni az önmaguk miatt értékes pillanatokat. Lehetővé teszi, hogy jó legyen kapni, de még jobb legyen adni, hogy érezhessük, milyen jó, ha szeretnek, és hogy kimutathassuk szeretetünket. Lehetővé teszi, hogy emlékezhessünk azokra, akik már nem lehetnek velünk, hogy átéljük a megismételhetetlent. Hagyjuk hát, hogy tegye, hagyjuk, hogy átjárja szívünket, lelkünket, testünket, hagyjuk, hogy elvarázsoljon.
Boldog karácsonyt kívánok minden kedves Olvasónak!
