A SZERET…lek a Gyulai Várszínház Kamaratermében
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Már kezdés előtt könnyed bárhangulat fogadta a nézőtérre érkezőket, a mulatónak berendezett színpadon játszottak a zenészek, az asztaloknál folyt a kiszolgálás, és a közönség közt is elvegyültek a színészek. Aztán kezdődött a műsor, énekelt a dizőz, a nézőtér felől pedig sorra érkeztek a „vendégek”, kik többnyire egymástól függetlenül kezdtek történetük elmesélésébe. Szerelmi történeteikbe, természetesen, az ismerkedéstől a gyermekvállaláson át a kapcsolat végét jelentő mozzanatig.
Így szólaltak meg nők és férfiak, fiatalok és idősebbek, de a pincérlány, a mixer és a dizőz sem maradt ki a sorból. Többnyire befejezetlen mondatok, töredékes történetek kerültek elő életük meghatározó szeret-nem szeret időszakaiból, pontosan úgy, ahogy néha vadidegeneknek mondunk el olyasmit, amit még a legjobb barátunknak sem. De hát ezt hozza a telihold, amikor jó, sőt, amikor el is kell mondani ezeket valakinek, akinek tekintetében később nem lesz sem részvét, sem ítélet.
Amerikai hangulat, magyar nevek, budapesti helyszínek. Olykor egészen vad történetek, igazán tébolyult szerelmek, olyan őszinteséggel töltött mozaikkockák, melyek lassacskán egyre élesebb körvonalat öltve alkotnak sorsközösséget, nem is annyira a szereplők, mint a történetek és a közönség között. Mert van, hogy elég egyetlen szó, egy alig érintés vagy csak egy tekintet, és minden addigi érvényét vesztve vesz egészen új fordulatot.
Ez az őszinteség pedig ezúttal nem a véletlen műve, hisz a HOPPart és a Manna közös előadásaként látott SZERET…lek című produkció teljes mértékben a valóság műve. Az ezúttal rendezőként bizonyító Pelsőczy Réka saját gyűjtésű dokumentumból dolgozta össze az olykor képtelennek tűnő, szánalmas, banális vagy épp nevetséges, mégis kétségbevonhatatlanul érdekes és személyes történeteket. Megmutatva, hogy az élet jobb forgatókönyvíró a fantáziánál, és hogy a valóságban olykor egészen mások vagyunk, mint képzeltük magunkat. Épp ezért másmilyenek a szerelmeink is.
Ezért követünk valakit egyetlen szóra, ezért vállaljuk olykor az önpusztítást, és ezért küzdünk újra kétségbeesetten az életünkért. De nem csak a nők vallottak férfias nyíltsággal vágyaikról, a férfiak is túlléptek szerelmeik „ismertetésén”, hisz épp a Terhes Sándor által játszott férfi mondta, hogy úgy negyven után egyre inkább megérinti a múlandóság. Valamit már elért, a gyerekek felnőttek, és megérzi, hogy ebből a „projektből” megy a sírba. Mit kezdjen az elkövetkező 30 évével? Van, aki új „projektbe” kezd, az új gyerekei majd homokozólapáttal szórhatják rá a földet.
A vallomásokat erősítésként vagy épp ellenpontozás gyanánt táncok és dalok követték – többek között Kapitány Anni, majd egy Karády Katalin dalból átkötött Bang-bang –, olyan erőteljes megnyilvánulásokkal, amelyek egyik ámulatból ejtették a másikba a nézőt. Nagyszerűen játszottak a zenészek (Lengyel Zoltán, Urbán Marcell, Szakál Tamás), Bercsényi Péter ambivalens személyiségű karaktere, Kiss Diána Magdolna nőiessége, Herczeg Tamás színészi munkáját megtoldó gitározása különös figyelmet érdemel, Takács Kati és Barabás Richárd párosa pedig méltán volt az előadás egyik súlypontja. Ugyanakkor a szende Gáspár Anna éneklése, Herczeg Tamás tánca, Király Béla, Terhes Sándor, Szabó Márta, Szamosi Zsófia és Szilágyi Katalin munkája egyaránt kiváló volt.
A darab végén – csakúgy, mint ahogy legtöbbször az életben – nem volt víg a vég, azonban az egyes történetek külső nézőpontot kapva, mégis összeálltak, teliholdhoz méltón, egységes egésszé.
