Bor Kálmán tetőfedő egy borús decemberi délután a konyhaablakhoz lépett, s eső áztatta kertjére kitekintve úgy határozott, új alapokra helyezi az életét. Eddig csak elvett: mohó volt, tülekedő, szüntelen a mának élő, saját boldogságát hajkurászó cefreszagú szodé, örökösen aranyló borostával, vállig érő, zsíros hajjal, és ebben a rettenetes küzdelemben, ami az ő gátlástalan ötven éve volt, csaknem mindenkit elveszített maga mellől, aki valaha számított neki. Apja még születése előtt megundorodott tőle, ezért jobbnak látta elhagyni az alakulófélben lévő famíliát, anyja számára mindig is fontosabbnak bizonyult a szomszéd utcai kertépítő, s noha családi viszonyai óvatosságra intették, maga Bor Kálmán is megházasodott – bár ne tette volna. Leánya tudna mesélni a harmonikus együttélésről, mert az pontosan az ellenkezője annak, amit ő rövidre fogott gyerekkorában átélt, de nem mesél, Bor Kálmán tetőfedőnek legalábbis biztosan nem, mert évek óta nem tette be lábát a fater újratervezés alatt álló rezidenciájába. Most Bor Kálmán erőt vett magán, s mint aki tükör előtt áll, fölszegve fejét ki is mondta, amit határozott, maga elé, hangosan. Az emberélet útjának felén, ami kb. a harmincötödik év, de ezt a csalhatatlan Bor ötvennek gondolta, épp ideje a számottevő változás útjára lépni. Mostantól: ad.
Bor Kálmán tetőfedő, mint a tisztességes alkoholisták általában, alaposan lestrapált volt, ezért kicsi kertje is a züllés vitathatatlan jeleit mutatta. Az ápolatlan birtok két gyümölcsfával bírt, melyeket düledező szőlőkarók kísértek szomorú útjukon, mindehhez pedig paradicsomos konyhakertnek kikiáltott, leginkább azonban gilisztaásásra alkalmas zsebkendőnyi ugar volt a bónusz. A magába roskadt kertecske látványa nem adott okot az önfeledt bizakodásra, de amikor Bor Kálmán belegondolt, hogy fölállni és nyerni csak az tud, aki seggre van ülve és bőségesen nyakalja a vesztés epe ízű Unicumját, regénybe illő elszánást érzett a folytatáshoz.
A szívét elárasztó jóság áldozata Brandon volt. A sovány fekete eb nyolc éve őrizte a portát, ezért a szokványos zacskós kutyaeledel és az unásig marcangolt gumicsont mellé kijárt már neki valami tisztességes jutalom. Gyere csak ide, Brandon, morogta Bor, mivel azonban a házőrző reggeltől a tornácon vacogott, az atyai ösztökélés pusztán öncélú basáskodásnak tetszett. A kutya, nevét hallva, hegyezni kezdte a fülét. Brandon, mostantól te leszel, csikorgatta fogát a Gazda, és a kertre sandított, mint egyetlen értékelhető tulajdonára, te leszel a Vagyonkezelő alelnöke. Brandon szeme csillogott a bódultságtól, bár aligha gondolt bele, hogy az alelnöki titulus éppen egy hajszálnyira marad el a főelnökitől, amelynek nehéz keresztjét a pálfordulás iszonyú perceiben maga Bor Kálmán vette a vállára. Arra viszont mindenképpen alkalmas, hogy a ház környéki patkányok, cicák és egyéb hívatlan csirkefogók az eddiginél visszafogottabb magatartást tanúsítsanak, ha holmi birtokháborító csintalanság jutna az eszükbe. A hűséges jószág vazallushoz méltó hálával csóválta a farkát, Bor Kálmán ötvenéves tetőfedő pedig majdnem elsírta magát önnön nagyvonalúságától. Brandon pozíciójából nézve úgy festett, akár egy pirospozsgás fölfújt Mikulás, amely bármelyik pillanatban szétdurranhat.
Attól fogva így várták, már-már édes, de semmiképpen sem keserű kettesben az ünnep közelgő napjait, s adventjükhöz Brandon szolgáltatta a megelőlegezett újévi hangversenyt: csatakos farka reggeltől estig Strauss derűs polkáját kopogta Bor Kálmán konyhaajtaján.
