Tizenkét éves volt, amikor először zenélni kezdett. Az Andaxin, a Bisztróbaleset Band és a Mink zenekarok tagjaként, míg el nem jött „Kilencszázkilencvenkilenc, mezőtúri nyár” - de ahogy mondani szokták, ez ma már történelem. Kara Misa a Magna lemezek szövegíró-basszusgitárosa, Fonogram-díjas, a szakma és a közönség 2006-ban az év szövegírójának választotta.
– Az egyik legtöbbet koncertező zenekar vagytok, úgy is szoktad magatokat jellemezni, mint a benzinkutas szendvicsek legalaposabb ismerőit. Hogy lehet huzamosabb ideig csoportosítani az energiát, bírni a fáradtságot, nem alvást, az örökös utazást?
– Nem választottuk, ebbe belecsöppent az ember, aztán meg egyszerűen csak teszi a dolgát. Az utazás amolyan kellemetlen rossz, amihez alkalmazkodunk. Nagyon sok rokonomat, barátomat szoktam elvinni hétvégenként egy-egy koncertre, és mindenki úgy summázta, hogy nem nagyon tudná ezt vállalni és nem csak az utazásokat, hanem az egész koncerttel kapcsolatos dolgokat. Próbáljuk kisebb kínként megélni, mint jó kubikusok vagy közmunkások, akik fölmennek és teszik a dolgukat, de mégis más, mert alapvetően azért csak elragadja az embert. Szerintem a legtöbb zenész ezt az egészet magának csinálja, az meg csak mázli, ha mindez másoknak is tetszik. Azonban mi inkább az alkotással próbálunk foglalkozni, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Ami meg már felelősség. Nem is kicsi.
– Az alkotás számít igazán, a koncert meg egy másik fázis, egy megnyilvánulási mód?
– Semmi más. Máshogy nem is lehet szerintem. Az alkotótársammal, Szabó Tibivel ketten írjuk a dalokat, és már vagyunk olyan nexusban, hogy elég csak összenéznünk és tudjuk, ezért le sem írjuk, csak tudjuk, hogy mit hogyan. Érdekes módon nem vagyunk barátok.
– Ezt gyakran el szoktad mondani. Fontos hangsúlyozni?
– Fontos, mert felszínes módon az emberek szeretik úgy érezni.
– Pedig alapvetően barátságos, sőt kimondottan barátkozós ember benyomását kelted, aki beleolvas a diáklapok számára interjút készítő riporterek füzetébe, aki a rajongóktól hogylétük felől érdeklődik...
– Ez szimplán emberi beállítottság, alapvetően szociálisan érzékeny embernek tartom magam, és nem is misztifikálom ezt annyira túl. Itt élek, itt fogok meghalni, akárhányszor elmehettem volna a világ végére, olyan helyekre, amiknek még csak a létezéséről sem tud az emberek többsége, de itt eresztettem gyökeret. Itt születtem - ha jól tudom, egyedüliként a zenekarból -, de nem ezen múlik. Mindenki más jellem, mindenki máshogy dolgozza fel a sikert. Arról pedig, hogy a földön maradni.. van egy jó anekdótám. Nyolcadikból ballagtam, már volt zenekarom, a Mink, és mivel nagyon Hendrixes vagyok, Volent Katitól, egy gyulai képzőművésztől ballagási ajándékként kaptam egy Jimmy Hendrix-képet. Nemrég pakoltam otthon, és amikor ezt a képet levettem a falról, láttam, hogy a hátulján a következő felirat van: „Tudom, hogy művészeti pályára lépsz, de vigyázz, soha ne alakítson át a siker”, és az ilyen mondatokat megfogadja az ember. Engem sokkal jobban foglalkoztat az, hogy hagyjunk nyomot, illetve ha már megszelídítettük a rókát, felelősséggel tartozunk érte – de az már egy plusz adalék, hogy nem minden áron. Nem csak azért írunk dalt, hogy életben tartsuk a közönségünket, hanem alapvetően csak azért, hogy nekünk tetsszen.
– Óriási a felelősség, és az hagy tartósan nyomot.
– Hét éven keresztül a zenekarral nem történt semmi. Volt tíz koncertünk hét év alatt, most meg annyi van, hogy minden nap felléphetnénk, de megszabjuk, hogy mennyit koncertezünk, és annál többet nem. Ez a hét év úgy telt el, hogy írtuk a dalokat. Melyik zenekar marad meg annyi időn keresztül, amelyik tudja, hogy jó, csak valahogy nem talál utat a közönséghez, és saját szórakoztatására játszik?
– De ez nálatok nem csak örömzene volt. Ti ezzel céltudatosan el akartatok érni valamit.
– De nem a közönségnek írja az ember a zenéket, főleg, ha csak tíz koncertje van hét év alatt. Az embernek vannak önálló gondolatai, még ha nem is akar velük semmit mondani. A minden áron máshol című dalt sokan szerelmes dalnak hiszik, pedig a nővéremnek írtam, mert kiment hajóra melózni, és rohadtul hiányzott. Egy ilyen felemás dolgot kelthet a közönségben, de ugyanígy, mint minden alkotás, nem személyre szabott, hanem mindenki kiveszi belőle azokat a részeket, szegmenseket, amik az alap mondanivaló mellett fontosak, ami ebben a dalban a hiányérzet volt. Alkotni szerintem sosem úgy alkot az ember, hogy csak magának, hanem együtt, és az a fontos, hogy valami megszületik, és az nekünk tetszik.
– Mi volt a fordulópont? Arra, ami nektek tetszett és kitartóan játszottátok, egyszer csak mások is elkezdtek rácsodálkozni?
– Valahogy a semmiből egyszerűen megcsináltuk a vidéki sanzon klipet, aztán egyik percről a másikra ott volt a figyelem, így. Most meg már húsz embert foglalkoztatunk magunk körül, vagyis van ennek profi szintje is. Ilyen szinten fontos a talpon maradás, mert ha erre már rááldoztuk az életünket, ez a megélhetésünk is – ami egyértelműen nem is hétköznapi megélhetés, és erre büszkék is vagyunk -, ezért teszünk is. És ez a jövőben is így lesz.
– Szoktál azon gondolkozni, hogy vajon mi min múlik?
– Ezen akkor szoktam gondolkozni, amikor állok a színpadon – általában csukott szemmel szoktam játszani – és egyszer csak körülnézek. Nem tudom hol játszottunk, mert mindenhol játszunk, valahol egy zsákfaluban Szolnok megyében, talán épp egy május elsején – amikor minden zenekar a nagy bulikra fókuszál, mi mindig a kisebb településekre koncentrálunk – és kint volt az egész falu, és eljátszottuk azt a dalunkat, ami alapvetően Gyuláról szól, de mindig az adott hely nevével énekeljük, és felsoroljuk a környékbeli településeket, hogy ők is kicsit magukénak érezzék a dalt. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ha tudnák, hogy hol is írtam ezt?! Meg látom-hallom vadidegen emberek szájából a soraimat.
– Ahhoz, hogy valamilyen módon ezekben a szövegekben magukra ismerjenek az emberek, az empátia mellett óriási nyitottság is kell.
– Ha mint szövegírót kérdezel, a saját kis tudományom annyiban rejlik, hogy van egy fajta szókincsem és rálátásom a dolgokra, s vannak saját élményeim, és nagyjából ennyi. És ezt úgy írom le, hogy nagyon ritkán van személyesítve a dolog, alapvetően mindig többes számban írom, hogy mindenki magáénak tudja érezni a dalokat.
– Amikről mindenki tudja, hogy a te történeteid.
– Nem mindenki tudja, de ezzel nincs is semmi baj. Ez engem sohasem foglalkoztatott. Nyertem én már egy-két díjat, év szövegírója voltam, miegymás, de ezek a dalok aztán saját szárnyukra kapnak. Ha verseket írnék, más lenne, de sok hallgató bele sem gondol a szövegekbe, csak viszi a dallam és az alapján énekli. Ez egyébként egy kicsit túl van misztifikálva. Mert alapvetően a hallgatónak csak az kell, hogy szóljon ez vagy az a dallam, amire ráénekel valamit, amitől neki tök jó így. De ezt én most csak úgy elképzelem magamban. Biztos van sok ember, akinek fontos a szöveg, és nagyon örülök annak, hogy ezt így érzik, mert én azért sok energiát és munkát fektetek ebbe. Ez többnyire nem úgy történik, hogy na akkor én most leülök, és írok egy szöveget, hanem sokkal inkább úgy, hogy van egy gyűjteményem - mert mindent leírok, ami megragad bennem, hogy legyen egy bázisa annak, amiről már régóta akarok beszélni -, és amikor ez nagyjából összeáll, akkor gyors leírom és megfogalmazom köré a saját életemből az oda vonatkozó, kiszűrt részleteket. Annál a dalunknál is, ami mostanában szól a rádiókban, visszagondoltam arra, hogy hogy is nősültem meg? Úgy, hogy elmentem egy házibuliba, amibe nem is voltam meghívva, hanem egy haverom könyörgött, hogy menjek át, és ott egy csajjal elkezdtünk borozni, berúgtunk, és együtt éltünk vagy 15 évet. Arról szól a dal, hogy köszönjük meg az utolsó pohár bornak, hogy összehozott minket az utókornak, nem tudhattuk, hogy mire iszunk előre, egy ártatlan korty volt, és nézd mi lett belőle.
– Megállapítható az, hogy a szöveg és a dallam milyen arányán múlik egy dal sikere?
– A mi esetünkben ehhez még a Mező Misi hangját is hozzátenném, mert zseniális énekes, és át is bírja adni a mondanivalót, ezért valamilyen szinten úgy is írjuk a dalokat, hogy az ő szájából jól hangozzon, tehát erre is figyelünk valamilyen szinten. Ennyi tudatosság van benne, hogy Misinek is jól álljanak a dalok, egyébként semmi. De több dalunkat hallottam már női előadótól is.
– Ismertek vagytok karitatív tevékenységeitekről is. Ez összefügg azzal, hogy úgymond „vidéki fiúk” vagytok? Más szemszögből látjátok a dolgokat, alapvetően más az értékrendetek?
– Nincs összefüggés, ösztönös, emberi megnyilvánulás. Kivagyiságból, képmutatásból adakozhat ugyan az ember, de az úgy sem lesz ugyanolyan. Ez is felelősség, mint ahogy a zenéléshez és a koncertekhez is úgy állunk hozzá, hogy azzal hagyjunk nyomot, amit magunkénak érzünk, ami nekünk is tetszik. De alapvetően túllátunk magunkon és foglalkoztat bennünket a jövő. Van, akinek a gyerekére kell gondolni, hogy neki mivel, hogyan lehet szebb jövőt teremteni, és szerintem máshogy nem is nagyon lehet gondolkozni. Mert a külsőség meg a látvány…, ahhoz értenek mások. Egy bizonyos idő után az ember tisztában van azzal, hogy mi min múlik, és azzal is, hogy mi mennyit ér. A lemezeink közül mind arany, egy pár platina is lett, de ezekkel sem foglalkoznánk, ha csak a közönség lenne. A rock and roll életérzés számít, ami a ’70-es években kialakult, ugyanakkor az ezzel járó napi elfogyasztott alkoholmennyiségnél már tudatosabbak vagyunk, és azt is tudjuk, hogy lehet, hogy időnként valakit elvisz a siker és másképp gondolja a dolgokat, ezért átmenetileg nem igazán foglalkozik úgy a zenekarral, de annyiszor megtanultuk, és mindig oda lyukadunk vissza, hogy máshogy nem működik, csak ha mindannyian egyformán benne vagyunk. De az alkotás és a közönség önmagukban mit bizonyítanak? Ma már annyi koncertünk van, amennyit nem szégyellünk, és nekünk ma már az sokkal fontosabb, hogy ne rugózzon hátul a busz és hogy ne álljon ki a nyakam - gerincbeteg vagyok -, mint hogy mennyi ember van a koncerteken.
– Az, hogy Gyulán élsz, a földön tart?
– Nagyon sok minden köt ide. Legendás bulik még a ’90-es évek elejéről, és nekem fontos, hogy az ember visszanyúljon a gyökerekhez. El sem mentem volna, én szeretek itt élni. Meg itt van a lányom is.
