Hogyan is kezdjem, kedves Barátom?
Emlékszel, amikor tizennyolc évesen a fősulin az első nap, az első előadáson hátra adtam neked egy cetlit, melyen az állt: lépjünk le a Szépasszony-völgybe? Te voltál az egyetlen, akiből ismeretség nélkül kinéztem, hogy nem érted félre a közvetlenséget és azt, hogy tudod: többet kapunk egy jó - kontrollvesztés nélküli - borozgatós beszélgetéstől, mint az előadó - nem is emlékszem miről szóló - szövegömleményétől.
Másfél évtized telt el azóta, barátságunk – tudom – mit sem vesztett erősségéből. Több száz kilométer választ el minket, több év. Változott családi állapotunk, munkahelyünk és az idő sem könyörült ábrázatunkon.
Ez a pár sor lenne kezdőgondolata annak a levélnek, melyet egy rég nem látott barátomnak címeznék. Egy olyan barátnak, akivel évtizedes távlatok sem gátolnának meg abban, hogy ott folytassuk a társalgást, ahol abbahagytuk. Pedig nem egyszer akarva, vagy akaratlanul megbántottuk egymást. Mindketten tudjuk, hogy a letisztult, harmonikus barátságok hisztériamentesek, félreértésre indokot adható megkeresések pedig tiltólistán szerepelnek.
Mindig azt vallottam, hogy családban, barátságban nincs helye haragtartásnak. Mindkét kategória feltételezi, hogy a mindenkor volt szépségekkel vagy fájdalmakkal együtt, szeretettel tudjon gondolni az ember a másik félre, az együtt eltöltött időre, a kellemes diskurzusokra, a nagy röhögésekre.
Ritka az ehhez hasonlatos ismeretség. Szerencsések mindazok, akiknek megadatik. Talán továbbítanom kellene egy sms-t, vagy megejthetnék egy telefonhívást egy alkalmas időpontban. Esetleg küldhetnék egy kellemes zeneszámot, vagy valami nasit rég nem látott jó barátomnak?
Úgy emlékszem, szerette a KEX-et és a köményes Hamletet.
