A Gyulai Várszínház valódi összművészeti fesztivál, ahol a drámákat, a zenei előadásokat és a képzőművészeti tárlatokat tökéletesen kiegészíti a minőségi humor. Ez történt akkor is, amikor a magyar abszurd komédiázás ikonjai, a L’art pour l’art Társulat tagjai – Laár András, Dolák-Saly Róbert, Szászi Móni és Pethő Th. Zsolt – lépett a tószínpadra.
A három évvel ezelőtti évadban már találkozhatott velük a gyulai közönség. Idén is sokan voltak kíváncsiak a lökött kvartett képtelenségeire, ám ezúttal nem volt szükség pótszékekre. Az 1986-ban alakult társulatra jellemző, hogy kizárólag saját ötleteiből táplálkozik, és nagyrészt zenészek alkotják. Így nem csodálkozhatunk könnyed előadásmódjukon és avatott muzikalitásukon. A határtalan hülyeséget meg már megszokhattuk tőlük.
Az előadás elején rögtön a Besenyő család életébe cseppentünk. A família tagjai – Besenyő Pista bácsi, Margit és Anti bácsi – kortalanok, amióta nem láttuk őket, nem sok minden történt velük: kitartó módon egy se „nooormális”. A már iskolás Zigóta (Szászi Móni) viszont már valamelyest cseperedhetett, mert sokkal fifikásabb kérdésekkel állt elő. Például, hogy a 100 méteres pillangóúszáskor hogy fér bele az óriás lepke az 50 méteres medencébe, s félbe hajtva honnan tudja, hogy merrefelé ússzon?
A véget nem érő dőreségek sorában feltűntek új alakok és régi ismerősök is. Leopold (Dolák-Saly Róbert), a „laccsoló polondmester”, aki antik képregényekből újabb tanulságos drámákat mutatott be a „vetítővászonon” mint például a Piroska, a farkast, vagy egy szép mesét az mikulásnak öltözött ombudsmanról. Nevelési tanácsadások közepette megismerhettük a mozgáskoordináló gyermeklakkot, az észlelésszabályozó fejvödröt, vagy a gyermeknevelésre ugyancsak tökéletes porszívót.
A költő (Laár András) szemléletes, zseniális metaforával élt. Van olyan, aki úgy dönt, hogy belenyúl a kutyakakiba, aztán magára keni. Aztán vagy bekölnizi magát, vagy nem. Ezután elmegy társaságba, vagy nem. Kiáll az emberek elé, avagy meghúzódik a sarokba. A kérdések sorozata nem indult volna el, ha nem foglalkozik kezdetben az ürülékkel. Hát, a költő ezzel magyarázta, miért nem politizál…
Naftalin Ernő (Dolák-Saly) ötlettárában saját fejlesztésű, szimbolizátoros távcsőmikroszkópját akarta kipróbálni, ennek a nézők közül egy házaspár esett áldozatul. Ahogy Kancácskának (Szászi) is. Ede Bede bácsi (Laár) mesét mondott a kicsike, icike-picike nyuszikáról és a hatalmas nagy barom csigáról. A sztori csak enyhén szólva volt iszonyú beteges.
A laza helyzetkomikumok megengedték az improvizációt, úgyhogy a társulat tagjainak röhögéséből ítélve igencsak ki is használták ezt. Jól bele is jöttek, és a közönség felhőtlen örömére a marhulás kitartott az előadás végéig. Egy ember (Pethő Th. Zsolt) mindeközben megpróbálta az előadás végéig visszatartani a lélegzetét, de végül „megdöglött”.
A show végére kerültek a rekeszizmot legjobban igénybe vevő jelenetek és a régi ismerősök. Következett a fergeteges Besenyő-monológ, amelyben Besenyő NNMVI István, azaz Besenyő Nagyon-Nagyon Meg vagyok Ijedve István (Laár András) világban való „jártassága” újabb jó néhány félreértésre és félrehallásra adott okot. Az egyik borzalmas horror például az volt, amikor előadta, ahogy a „sürgősségi beteg Ellát ás”. Jött Pandacsöki Boborján, méghozzá a jövőből, a jövő csütörtökből, amikor az embereknek már csápjai vannak, és tudnak repülni.
A magyar abszurd humor nagyágyúinak előadása közben ezúttal több oxigén jutott a közönségnek mint máskor, de a jóízű szórakoztatást bizonyítja, hogy ripsz-ropsz elröppent a majd’ két óra, amelyben azért jócskán akadt most is könnyeztető röhögésre buzdító sületlenség.
