A jubileumi évadhoz méltón, egy rendkívüli előadással zárult a Gyulai Várszínház idei Shakespeare Fesztiválja, amikor a Song of the Goat Theatre lépett fel a kamarateremben. A többszörös edinburgh-i fesztiváldíjas műsorban a 16. századi drámaíró Lear királyról szóló tragédiájának adaptációját láthatta-hallhatta a gyulai közönség. A különleges mű felfogására valóban éppúgy szükség volt a szemre és a fülre is, hiszen az angol-lengyel társulat programjában az előadóművészet szinte minden egyes ága megjelent. És nem is akárhogyan!
Az előadás egyedülálló mivolta már az üres színpad látványából is sejlett. A nézők ezúttal a színpadon, illetve azelőtt foglaltak helyet, míg a térmikrofonokban dúskáló színtér a kamaraterem hátuljában helyezkedett el. Félhomály, az előadótérben félkörbe rendezett székek és az egzotikus külsejű hangszerek már utaltak a titokzatos kulturális szeánszra, s csak fokozták a helyüket kereső látogatók kíváncsiságát.
A bemutató előtt Grzegorz Bral rendező köszöntötte a publikumot. Bevezetőjében elmondta, minden egy londoni galériában, egy Kandinszkij-tárlaton kezdődött. A kiállítás egy kis poszt-impresszionista tájképpel indult, amely később további irányzatokban is feltűnt, míg végül egy szürrealista képpel ért véget, amely tartalma a tárlat teljes anyaga által vált felfoghatóvá. Akárcsak Shakespeare művét bemutató előadásukban, ahol szintén a folyamat által válik teljes egésszé a mű.
Tizenegy feketeruhás nő és férfi jelent meg a színen, és egyszólamú hangolásba kezdett, amely rövidesen polifonikus kórusművé alakult át. Már ekkor kiderült, nem egy hagyományos karéneket hallunk, hiszen az emberi hangon és hangszeres zenén kívül rengeteg gesztus és mozgás is megjelent a közönség előtt. Madrigálokat idéző harmóniákban kaptuk az első képet Lear király békés birodalmáról, majd ellenpontozó kánonok tömkelegével megindult a zaklatott szóbeszéd, miszerint az uralkodó átadja helyét lányai közül annak, amely leginkább szereti – derül ki a folytatásban. A következő dalban Maciej Rychly szerzeményében feltűnt alkotója is, aki fújtatós dudával működött közre a darabban. Újra megszólalt az indiai harmónium és éteri szépségű hangján egy nyugat-afrikai hárfa, a kora.
A legkisebb királylány, Cordelia szerepében Monika Drylt láthattuk, akinek kivételes orgánuma, hangterjedelme és átélése átütő katarzist okozott. Kiűzetése balett formájában is elénk tárult. Panaszdalát hallhattuk négy, tizenegy és tizenhét évesen. Két nővére végül magát a királyt is hazátlanná tette, így a következő dalok az uralkodó nélküli királyságot, és a küszöbön álló háborút mutatták be, a hangokkal oly érzékletes módon bánva, akár Shakespeare szavait hallaná az ember. A 11. dalban, Jean-Claude Acquaviva szerzeményében az angyalok hangját hallhatjuk, amelyet ismét csak tovább fokozott egy többszólamú torokének feltűnése, miközben egyikük, Gabriel Gawin egybeforrt az összeroppanó Lear szerepével. A következő tételben a zene, a dobolás és az ősi tánc összjátéka által újabb hatások kerültek elénk. Ezután Cordelia visszatér és megmenti apját. A drámát ismerve tudjuk, az ellenség végül megöli a lányt, amibe belehal édesapja. Az utolsó dal a kezdeti hangolás visszatérő dallamával tiszteleg a király halála előtt, a búcsúzó melódia és a dudaszólam ismétlődése közben a főhős leány éneke hihetetlen magasságokba emeli a tragikumot.
A bő egyórás folyamat elképesztő élménnyel szolgált a jelenlévőknek. Valójában leírhatatlan, mit hagyott ki, aki nem volt ott. A jelenlévők osztatlan katarzisát bizonyította a lábdobogás és a majd’ öt percig tartó, szűnni nem akaró vastaps, amelyet eddig igencsak ritkán tapasztalhattam.
Ilyen előadást azonban még sohasem.
