Gyulai Hírlap - Gyulai hentesdinasztiák – 2. rész

A gyulai húsipar úttörőiről, a hentesdinasztiákról Dinya Imrével, a Gyulai Hagyományőrző Hentesek Egyesületének elnökével, illetve két hentesdinasztia képviselőjével, Nagy Józseffel és Puczkó Istvánnal beszélgettünk.

A 19. században Európa legnagyobb vásárai közé emelkedett a gyulai téli vásár, fellendítvén a helyi feldolgozóipart. Egyes források szerint a Pál-napi vásárra a sertésfelhajtás  60–70 ezer körül mozgott, más források 100–120 ezer sertésről írnak, melyet lábon hajtottak Gyulára. A hajtás során a lábukon megsérült állatokat le kellett vágni, hogy húsukat megmentsék. Így alakult ki annak az igénye, hogy közvágóhidat építsenek a városban – 1868-ban ez meg is történt. Ugyanakkor a 20. század elején a Monarchia közintézményrendszeréből két fontos és népes terület képviselői nagy és fizetőképes piacot jelentettek a gyulai hentesek számára. Az egyik a megyei kórház volt, a másik a katonaság (a századfordulón három laktanyát is találhatunk városunkban: József főherceg laktanya, a mai öregek otthona helyén, szemben vele a Sas laktanya és a város szélén a tüzérlaktanya a Szt. István utcán), s ez a lehetőség arra buzdított számos hentest és mészárost, hogy erre alapozza saját és családja életét. A 19. század végén, a 20. század elején már javában gyártották a gyulai kolbászt, sok-sok hentes kínálta saját portékáját. Közülük emelkedett ki ifj. Balogh József – kezdte Dinya Imre.

Balogh József (1856. január 1.–1945. július 31.) eredetileg a szűcsmesterséget tanulta ki, és 1882-ben kis szatócsüzletet nyitott a szülői házban, a kórház sarkán. Az üzletet hamarosan felkarolta a szomszédos 2. honvéd huszárzászlóalj katonai élelmezési hivatala. Folyamatosan nagy mennyiségű zsírt és szalonnát vásárolt fel és kisebb mennyiségű húsárut. Az áruját saját hizlalású és felvásárolt sertésekből készítette a család. A megmaradó jelentős mennyiségű ipari szalonnából és húsból házi ízesítésű kolbászt, kolozsvári húsos szalonnát, füstölt paprikázott gyulai szeletszalonnát és disznósajtot készítettek, melyeket szintén az üzletben hoztak forgalomba – részletezte Dinya Imre.

 

A házi finomságokból később már a sógor budapesti üzletébe is jutott. A minőségi hentesárunak gyorsan híre ment, így a család egyre több alkalmazottat vett fel, akikből kiváló önálló hentes iparosok lettek (Benkő János, Nagy József, Gyepes János, Scheibert József, majd Stéberl András, Puczkó József, Csomós Imre, Rácz József). Az I. világháborút megelőző 10 év volt maga az aranykor. Egy barátjának, Fodor Mátyásnak köszönhetően Franciaországban is megismerték a gyulai húsárut, mert vendégeinek egyszer annyira ízlett a felszolgált vacsora, hogy rendeltek a gyulai áruból. De eljutottak a termékek olasz nagyvárosok csemegeüzleteinek polcaira is. Fodor Mátyás vette rá ifjabb Balogh Józsefet, hogy 1910-ben vegyen részt a brüsszeli világkiállításon, ahol aztán a gyulai húsáruk rögtön aranyérmet és díszoklevelet nyertek. (Itt említenénk meg, hogy Balogh Józseffel fia, a fiatalabb Balogh József (1884–1933) is együtt dolgozott, de az idősebb Balogh viselte az „ifjabb” jelzőt, ezt a gyulai királyi törvényszéktől kérte, hogy megkülönböztesse magát a városban élő 111 egyéb Balogtól…) Ifjabb Balogh József annak ellenére nem akarta nagy gyárrá fejleszteni a húsüzemet, hogy tőkések hada adott volna pénzt. A megrendelések nagy száma viszont felőrölte egészségét, hiszen a füstölést végig maga irányította,  a füst károsította a szemét. A gazdasági válság 1930-ra végleg tönkretette a családot, és mindenüket elárverezték.

Leszögezhető, hogy a gyulai kolbász hírnevét e család alapozta meg, külföldre az ő árujuk jutott el legelőször, és szerzett városunknak 1910-ben a brüsszeli világkiállításon aranyérmet és világhírnevet. Gyula városa díszpolgári címmel köszönte meg munkásságát – zárta szavait Dinya Imre.

A gyulai húsipar történetét ismertető sorozatunk második részében olyan hentesdinasztiához érkeztünk, amely, ha nem is egyedülálló, de ritkaság városunkban. Kevesen büszkélkedhetnek ugyanis azzal, hogy családjuk három generációjának élete felöleli a gyulai húsipar szinte teljes 20. századi folyamatát. A 20. század elején a fizetőképes piac – a már említett kórház és katonaság – arra buzdította Nagy Józsefet (a nagyapát – 1878–1946), hogy felsorakozzon a többi hentes mellé, s erre alapozza saját és családja életét. Feleségével, Kocziha Zsófiával (1882–1949) 1906-ban alapította vállalkozását. Gyakorlatilag minden anyagi háttér nélkül indultak, hiszen mindketten félárvák voltak, de az 1910-es évekre már nemcsak húsboltjuk, hanem hentesüzemük is működött a Bajza utca közepe táján (a mai bérházak helyén). Az üzemben vágással nem foglalkoztak. Öt gyermekük volt: Lajos, József, Jenő, Margit és Ilona; akiket jelentős anyagi segítséggel tudtak  útjukra engedni. Három generáció – nagyapa, fiú és unoka – életútjáról kérdeztük Nagy Józsefet, akit otthonában kerestünk fel. Nagyapám 1931-ben áthelyezte üzletét és üzemét a Szent István és a Kulcs utca sarkán lévő telephelyre. Majd a ’30-as évek közepén kora és betegsége miatt vállalkozása irányítását átadta édesapámnak, ifjabb Nagy Józsefnek. Ő új lendületet hozott a cégbe. A családi vállalkozás 1933-tól rendszeresen jelen volt és kiállított az ipari vásárokon, a vágáson kívül mindennel foglalkoztak, mindent feldolgoztak, s mindent el is adtak, hiszen apám vezérelve a minőség és a vevő kiszolgálása volt. A kiváló minőségű vastag- és vékonykolbász mellett füstölt, sózott teaszalonnát, disznósajtot értékesítettek, saját ammóniás hűtőrendszerük jeget állított elő, s szappant is főztek, csúcsidőszakban 20–30 emberrel dolgoztak folyamatosan. Az ebéd családias légkörben zajlott, nagymamám főzött a dolgozókra is – emlékezett Nagy József.

 

Úgy tűnt, a családi vállalkozás virágzik tovább, mígnem közbeszólt a történelem. 1944-ben a bevonuló szovjet csapatok elhajtották a helyi szállításhoz használt lovakat, s minden mozdíthatót is vittek velük. Azután 1947–49-ben következett az államosítás. Nagyapám ezt már nem élte meg, 1946-ban elhunyt. Édesapám azonban még nap mint nap látta, ahogy a  leszerelt gépeiket csak eszi a rozsda a szintén államosított Stéberl-üzem udvarán, ahol ő is már mint alkalmazott dolgozott, amíg engedték. Több munkahely után a biztosítótól ment nyugdíjba, 1973-ban hunyt el – mesélte Nagy József.

A legifjabb Nagy József 1933-ban született, a körülmények úgy hozták, hogy nem folytathatta felmenői szakmáját. 1952-ben jelesen érettségizett az Erkel Ferenc Gimnáziumban, ezért felvették a debreceni egyetemre, majd származása miatt eltanácsolták. A sors úgy akarta, hogy a Nagy család harmadik generációja is kötődjön a húsiparhoz: nagy kerülővel több szakma és közgazdasági egyetemi végzettség megszerzése után 1974-től közgazdasági főosztályvezető, majd beruházási osztályvezető lett az akkor Gyulai Húsipari és Állatforgalmi Vállalatnál. Az ő munkája is hozzájárult ahhoz, hogy 1990-ben megkezdte működését a Gyulai Húskombinát saját hűtőháza a Kétegyházi úton. Nagy József ma már nyugdíjas, családjának, lányainak és négy unokájának szenteli idejét. Ő a gyulai „húsos” Nagy név utolsó viselője.

Harmadik beszélgetőpartnerünk ugyancsak unikum a gyulai húsipar történetében, családjuk folyamatosságot jelent a múlt és a Húskombinát között. Puczkó Istvánnal a húsipari múzeumban beszélgettünk. Három testvér, mint a mesékben. A legidősebb fivér, Puczkó Mihály, a középső fiú, Puczkó József és a legfiatalabb testvér, Puczkó István (1902–1974), aki József bátyjához hasonlóan szintén elsajátította a hentesmesterség minden csínját-bínját, s mindenben támogatta bátyjait. Az üzlet beindult, növekedett, s a család 1928-ban megvásárolta a Vásár tér 4. sz. alatti telket, ahol modern üzemet alakítottak ki, ahogyan azt Puczkó József megálmodta, testvérei egyetértésével és segítségével. Három fivér, akiket a siker orientált, de a testvéri szeretet irányított mindvégig. Együtt, közösen, amíg a történelem vihara ketté nem roppantotta a karriert.

 

Volt ott emeletes füstölő, raktár, csontozó, zsírüzem, műhely kutterral, fűszerelőkészítő, szalámiüzem ringakéssel, hűtőtárolók előbb nedves jég, majd ammónia felhasználásával. Olyan termelési háttér alakult ki a ’30-as évek közepére, amely eleve predesztinálta a fivéreket a BNV-n és egyéb országos kiállításokon rangos elismeréseket elnyerő termékek előállítására. A Puczkó testvérek a Vásár tér 3–4. sz. alatti üzemükben egészen a ’40-es évek végéig gyártották a finomabbnál finomabb gyulai kolbászt, szalámit, egyéb hentesárut. A piac egyre bővült, de a háború után kialakult politikai-gazdasági helyzet ellehetetlenítette a vállalkozást, amelyet végül 1952-ben államosítottak – elevenítette fel Puczkó István.

A népes családból mindössze hárman találták meg helyüket a szocialista rendszer húsüzemében is. Az alapító fivér, Puczkó István a Gyulai Húskombinát Rt. elődjétől ment nyugdíjba a ’60-as években csakúgy, mint a legidősebb testvér Puczkó János (1921) nevű fia. Az előbb már említett István idősebb, Puczkó István (1939) nevű fia majd az évezredfordulóig dolgozott a vállalat belkereskedelmi osztályán.

Puczkó Isván felesége maga is hentesdinasztia sarja, hiszen édesapja Csomós Imre, nagyapja Róth János. Apja az oroszok bejöveteléig közös üzletet vitt Gyulaváriban Pongrácz Jenő gróffal. Jelenleg mindketten a Gyulai Hagyományőrző Hentesek Egyesületének alapító tagjai, s aktívan vesznek részt a gyulai kolbász hírnevének további erősítésében.

 

Gyulai hentesdinasztiák – 1. rész