Tetőtéri szobám ablakán eső kopog. Az idő vonatokról ábrándozik, a füstszínű égen ma még nem hagyott nyomot semmi. Minden olyan hallgatag, minden olyan néma. Vajon miről kellene írni az ötödik napon? Simon napján, még éppen nem Boldizsárén.
Írhatnék a világvégét váró óévről. Számba vehetném az összes születést, természeti katasztrófát, koncertet, ablakpucolást, csókot, halált, csokoládétortát, jeges vízben úszást, szerelmet, első lépést, nevetést, sóhajt, új cipőt, tüntetést, álmot, devizahitelt, felhőt, vasárnapi ebédet, bánatot, sorban állást, elnökválasztást és utolsó mondatot.
Vagy írhatnék az új esztendőről, hogy megint minden elölről kezdődik. Pontosabban az év újrakezdődik, mi meg a régiek maradunk. Majdnem a régiek. Mert hát, új év ide vagy oda, be kell látnom, nem ugyanaz vagyok, aki évekkel ezelőtt voltam: már nem csenek rumos-kakaós ízű szaloncukrokat a karácsonyfáról, és soha többé nem fekszem kilencévesen tüdőgyulladással a Kárpát utcai gyermekkórházban. Pontosan háromszázhatvanöt nappal lettem öregebb. Már megint.
A tetőtéri szobám ablakán eső kopog. Néhány régi emlék robog el a füstszínű égen. Úgy döntöttem, Simon napján, még éppen nem Boldizsárén, nem írok sem az óévről, sem az újról.
Majd jövőre…
