Langyos este volt, tücsökzenés, békalencseszagú, és a szépíró a főváros felé vonatozott.
Soha ilyen szép nem volt még a kora ősz. A szeptemberi langyos alkonyat és a türelemmel sorakozó apró pályaudvarok.
Nyűgös és kissé elviselhetetlen volt mostanában a szépíró, munkájával elégedetlen. Lehetett volna életével is, de hát mi az élet egy tökéletes mondathoz képest.
(S ki mondta, hogy könnyű azzal, aki épp leszokott a cigarettáról.)
És akkor félúton egyszer csak összeállt a kompozíció. Az évek óta dédelgetett mű állomásról állomásra biztosabb váza, melynek elemei között a szépíró éppúgy fölfedezhette rég halott boldog őseit, friss házas évfolyamtársait, mint a hatalmasan hullámzó búzatáblákat a tanyán töltött gyerekkorból, a kanálisok partján sütkérező vidrákat, vagy elhibázott életének számottevőbb pillanatait, melyek kontúrjai az első komolyabb pályaudvar fölött vörösen megvillanó napfény láttán minden korábbinál élesebben rajzolódtak ki előtte. És olyan szép volt látni ezt a csupa szín, csupa élet szerkezetet, hogy a szépírónak kedve lett volna fölkiáltani örömében.
Ó, szerelem, ó, halál.
És akkor, ahogy ezt a pompásan ragyogó vörös fénysugarat elnyelte ennek az első komolyabb pályaudvarnak az első vaskosabb pillére, minden előzmény nélkül ötlött a szépíró eszébe, hogy ez a varázslatos konstrukció, ez a régóta várt, régóta remélt és dédelgetett világ alighanem senkit, de tényleg, senkit az égvilágon nem érdekel. Hogy ez a letisztázott, káprázatos rendszer sohasem lesz az, aminek ő ezekben a percekben megálmodta, ha nem éppen fordítva van a dolog.
Futott vele ez a rossz vonat, és amikor a szépíró cigarettára gyújtott, hogy legalább egy szűköcske tíz percig újra emlékezhessen arra, ami olyan különleges volt, hogy álmodni sem érdemes róla, a kalauz – miután finoman becsapta maga után az ajtót, s lehuppant az első bőrülésre, ami üres volt (üres volt mind) – bántóan éles hangon fütyörészni kezdett.
