Kopogtak? Mintha két finom koppanás hallatszódott volna. Saját szöszmötölésemnél is alig tűnt hangosabbnak. Elsőre el sem jutott a tudatomig. Éjfél felé el sem tudtam képzelni, hogy valaki bezörget egyáltalán valahová.
De mégis. Kopogtak. Most már áthallatszódott a kopogtató ujjának bőrén a csont is, élesebben és határozottabban törve meg az éjjelt. Kénytelen voltam elképzelni, ahogy egy illető az ajtóm előtt ácsorog. A párom már aludt, senkit nem vártunk. Pláne ilyenkor.
A még határozottabb kopogás már tettre kéne sarkalljon, de nem mozdulok. Csendben kivárok. Nincs kedvem kimenni és legfőképpen most semmi hangulatom nincs beszélgetni senkivel. Nemrégen értünk haza, fáradt vagyok és vízszintbe vágyom.
Csengetnek. Ekkor már bosszúskodom. Ciccegek, persze csak magamban, mert még mindig nem akaródzik az ajtó felé venni az irányt. Aztán mégis. Kéretlenül, lassan vánszorgok a folyosó felé. Közben arra gondolok, mi van, ha valami rossz szándékkal van az éjszakai zavarkeltő.
Bele kellene nézni a kémlelőbe, de vonakodok. Valahogy féltem a szememet. Félálomban már az is megfordul a fejemben, hogy mindjárt rámtörik az ajtót, én meg palacsintaként végzem alatta, mint a rajzfilmekben. Vagy mint múltkor abban a krimiben! Akkor lőtték le a manust az ajtón keresztül, amikor belenézett a kémlelőbe. Ó, már megint ez a hülye tévé! Ámbár ebben a világban nem teljesen indokolatlanul bizalmatlan az ember.
Lépnem kellett, úgyhogy gyanakodva csak kukucskáltam. Az egyik szomszéd volt, egyedül. Még sokat nem beszéltünk, de előzékeny, kifejezetten kedves embernek ismerem. Már vagy két perce kint állhat. Amikor megfogtam a kilincset, vettem észre, hogy elfelejtettem bezárni. Kissé hirtelen módon rántottam ki az ajtót, szigorúan 20 centire…
Ekkor hangosan megcsördült a kulcscsomó a zárban. Kívülről.
