Van egy barátom, az nagyon gazdag.
Házát, mely a város legszebb övezetében helyezkedik el, s mindenünnen nézve környezetidegen, nemrég húzatta fel. Az utcára néző homályosított kerekablak a földszint és az első emelet között csigázó tölgyfa lépcsőt sejtet, mely, a ház sok más elementumához hasonlóan, a bévül lakó kényelmét szolgálja.
Kertjébe medencének ásat alapot, hogy alkalomadtán csobbanjon, de játszótérben is gondolkodik, annak azonban még nem jött el az ideje.
Erős jellem, egy ideje terepjáróval göcög az élet rögös országútján. Nagy autója van, de nem azért vett nagy autót, hanem nem tudja, miért.
Mindenkori viselete alapján azt kell feltételeznem róla, méltatlannak érzi magához a mackóalsós hajnali pecázásokat a várost átszelő kiscsatornán, amelyek pedig közös gyermekkorunk idején visszafojthatatlan lelkesedést váltottak ki belőle.
Pólóit, melyek láttatni engedik tekintélyes izmait – különösen, ami a felkart, az alkart, valamint a vállakat illeti –, bevásárlóközpontból szerzi be. Ha szórakozási szokásairól faggatják, nem ad kitérő választ, elsősorban a zenés-táncos szórakozóhelyeket részesíti előnyben.
Ad a kulturált testmozgásra, amit – jóllehet ezt nem így fogalmazza meg magának – nélkülözhetetlennek érez mentális egyensúlya fenntartásában. Télen síel, nyáron messzire utazik, szívesen pattan tevére, s a mélytengeri búvárkodás is ínyére van. Kedvenc sportja – nem szégyelli bevallani – a spinning, de a teniszt sem veti meg, ha épp nincs kedve fallabdázni. Az ejtőernyőzést őrültségnek tartja, futballozni bolond lenne.
Sok ismerőse van, néha rájuk csörög.
Kedvenc városa Firenze.
Jól érzi magát a cégnél, rendesen megfizetik.
A nőknél sikere van. Akár annak idején Napóleon katonái vért, jelentős mennyiségű ondót vesztett a nyár végére.
Néha szóba áll velem. Időnk lejártával pacsizik, s korszerű szófordulattal búcsúzik el tőlem. Ilyenkor mintha kissé alázatosan meg is hajolna.
Ahogy határozott léptekkel autója felé veszi az irányt, látszik rajta, hogy nagyon gazdag.
