Guszti, a macskám, reggel hazajött. Ez átlagos szituációban nem is lenne meglepő, mert bizony lassan négy éve minden reggel hazajön, hazahajtja az éhség vagy a honvágy. Inkább az éhség. Szóval, hazajött. Ez, mint említettem, nem is lenne meglepő, csak hát, hogy is mondjam…, mi már előző este Gusztit eltemettük...
Mindig is sejtettem, hogy a macska kilenc életéről szóló legendának lehet valami igazságtartalma, de hogy ezt nekem Guszti bizonyítja be, álmomban sem gondoltam volna. Este 10 óra körül járhatott az idő, mikor érkezett a hír, Gusztit elütötték. Miután a tettest elátkoztuk, rég kiszolgált petróleumlámpával felszerelkezve közelítettünk a helyszínre, reménykedve, hátha nem az én kis kedvencem hever a városerdei gát bitumenjén. Az azonosítás, a könnyzápor ellenére, könnyen ment, a jellegzetes vörös-cirmos bundázat látványa minden kétséget kizárt. Mit tehet ilyenkor az ember? Tanakodik, erőt vesz, teszi, amit kell. Nem térnék ki háziállatunk porhüvelye hazajuttatásának méltatlan körülményeire. Elhihetik, hálátlan feladat. Mégis, hajnaltájt, anya örömujjongásával kísért Guszti-nyávogásra ébredtünk. Gusztika ugyan nem értette, mire fel a nagy öröm, meglepetten, de szégyen nélkül vetette rá magát az elé tett táplálékra. Azóta eggyel több kérdés foglalkoztat: kit gyászoltunk akkor, éjszaka?
