Gyulai Nyári Művésztelep 40 éve című kiállítás a Kohán Képtár mellett a művelődési ház kisgalériájában is otthonra talált, több tér szükségeltetett ahhoz, hogy a lassan „középkorúvá” váló művésztelep kerek születésnapját méltó módon ünnepelje. – Tavaly ősszel a Szolnoki Galériában láthatták az érdeklődők a művésztelep alkotóinak munkáit, e rangos tárlat adta az ötletet, hogy a jubileumi évforduló alkalmából az eddigi legnagyobb kiállítást Gyulán megrendezzük. Hiszen a negyven évben már benne van a számadás, a visszatekintés lehetősége is – mondta el dr. Havassy Péter, a Corvin János Múzeum igazgatója a kiállítás megnyitóján.
– Ha végignézzük a képeket, láthatjuk, hogy a művésztelep mit adott Gyulának, és Gyula, illetve a művésztelep mit adott az alkotóknak – emelte ki köszöntőjében dr. Perjési Klára polgármester. A városvezető a kiállítást a 2010-es Kohán-centenáriumi esztendő méltó nyitányának nevezte, s kifejezte reményét, hogy Kohán György születésének századik évfordulója alkalmával a nyári művésztelep minden tekintetben megfelelő, az elmúlt időszakhoz mérten komolyabb feltételek között valósulhat meg.
A művésztelep 1969 óta működik városunkban, s egyike a legrégebbieknek az országban. Elindítója és szervezője Tóth Tibor festőművész volt, a nagybányai modellt álmodva Gyulára. A nagybányai festőiskolával állította párhuzamba a gyulai művésztelepet dr. Eisler János művészettörténész is, aki a kiállítást megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy van a telepnek egy erős erkölcsi összetartó ereje, mégis mindenki megtartja benne saját arcélét.
„A hetvenes-nyolcvanas években annyira minden mindennel összemosódott, annyira nem voltak tiszta viszonyok, hogy ez a festőtársaság úgy gondolta, pontosan és tűélesen meg kell mutatni a hátsó udvarokat, az omló házakat, a kilátástalan vagy csupán kisszerű életeket ahhoz, hogy világosan lássuk, miben élünk. Az igazmondás realizmusa ez, nem a nosztalgiáé” – írja Krasznahorkai Géza A Gyulai Nyári Művésztelep történetének vázlata című tanulmányában. Majd így folytatja: „ez a festészet nem az absztrakt ellenében jött létre, nem annak létjogát vitatandó, hanem azért, mert ezt a művészi mondandót adekvátan ezzel, az általam szociorealizmusnak tételezett valóságábrázolással lehetett kifejezni. Sokan, akik az „érthetősége” miatt szerették e művészek munkáit, könnyen elkedvetlenedhettek attól, hogy ezek nem olyan mesélősek, historizálók voltak, amiért ők szerették a realizmust, hanem feltárók, számba vevők, s bárha (…) jobbára szelíd szeretettel, de kritikusak, olykor vádlók.” Krasznahorkai Géza tanulmánya a művésztelep jubileumi kiadványában olvasható, mely fényképekkel, dokumentumokkal mutatja be a társaság negyven esztendejét. Mint a tárlat az alkotásokkal, ahol több mint ötven művész munkáit láthatjuk, elsősorban azokét, akik meghatározták a telep művészeti, szakmai arculatát, és tanítványaikét, akik fölvállalták a szellemi közösséget velük. Így, mások mellett, Albrecht Julia, Balogh Gyula, Bodor Zoltán, Lakatos J. Péter, Lukács István, Marosvári György, Rácz Katalin, Salamon György, Szabó Éva Mária, Szakáll Ágnes, Székelyhidi Attila, Szőke Sándor, Tömpe Emőke alkotásait csodálhatjuk meg szeptember 27-éig a két helyszínen.
A beszélgetés első részében dr. Eisler János művészettörténész ismertette a megnyitón már idézett tanulmányát, melyet a művésztelep munkájáról írt – foglalta össze lapunknak a megnyitót követő kerekasztal- beszélgetést Bodor Zoltán festőművész, a művésztelep vezetője. – Eisler egyértelműen úgy foglalt állást, hogy rendkívüli jelentőségű vállalkozás az, amit a művésztelep létrehozott, és kiemelkedően nagy értékeket lát alkotásainkban. Ugyanakkor fontosnak tartaná a művészettörténész, hogy ezt minél tágabb környezetben megismerjék. Amit mi csinálunk, nem véletlenül ilyen kevéssé ismert, folytatta Bodor Zoltán, hiszen nem találkozik senki érdekével, hogy ezt bemutassuk. Nem hangzatos, nem lovagolja meg a jelenlegi vagy akár a bármikor fönnálló áramlatokat. A mindennapi életet láttatja, és hívja fel rá a figyelmet. A szépségekre, az értékekre. A bennük való elidőzésre. Amit a csöndes, rendkívül szívós munkával, hosszan, nyugodtan, elidőzve készülő művek adnak szemlélőiknek.
A rendszerváltozás óta egyre fogy a pénzkeret, melyből a művésztelep gazdálkodhat, a város által nyújtott támogatás is három éve jelentősen csökkent. A korábban egy hónapig működő művésztelep most már csak két hétre tud nyaranta összejönni, műtermet bérelni, modelleket fizetni azonban nem tudnak. – Valamilyen formában nyitnunk kell, változtatnunk kell, hangsúlyozta Bodor Zoltán, Gyula városával szorosabb, kölcsönös együttműködésre van szükségünk a fennmaradáshoz. Szeretnénk meghívni a telepre olyan művészeket, akik a mi szellemiségünkhöz valamilyen módon kapcsolódnak, illetve a város is él a meghívással testvérvárosi kapcsolataiból. Fontos ugyanakkor, hogy a meghívott alkotók az általunk képviselt, erősen realista szellemben alkossanak, mert a művésztelepnek meg kellene őriznie ezt a nagyon jellemző, egyedi, az országban majdhogynem egyedülálló jellegzetességét. Itt olyan művészek dolgoznak, akik hasonló módon látják a világot. Egészen sajátos módon, és ezt a sajátosságot rendkívül erősen fejezik ki. Olyan érték ez, amit meg kell őrizni. Vannak ifjú tanítványok, akik szerepelnek a kiállításon is, éppúgy, mint a SZENZÁRIA művészcsoport három tagja, akik felé szintén nyitni szeretnénk. Nyugat-Európa nem arra kíváncsi, hogy hogyan tudjuk őket utánozni, hanem milyen sajátos ízt, értéket tudunk magunk felmutatni. Olyat, amit ők esetleg nem is ismernek. És itt, Gyulán ez megvan.
– Mi idáig csak a festésre figyeltünk, annyira belevesztünk a munkába, hogy nem gondoltunk arra, hogyan fogjuk ezt kifelé menedzselni. A művészek ezt önmaguk nagyon ritkán tudják megtenni, ezért szükségünk lenne értő segítségre társaságunk bemutatásához – beszélt az évtizedek alatt szoros baráti szálakkal is átszőtt társaság nehézségeiről a vezető.
– Negyven esztendő alatt sok „gyulai ízt” örökítettünk meg, ami a városlakóknak külön érdekesség lehet. Olyan dolgokat festettünk meg, melyek látszólag nem jelentősek, mint ahogy egy idős ember ül az udvaron, vagy egy iskolai tanterembe hogyan jön be a fény. Ezek olyan színhangulatok, amiket már nemigen lehet látni, és ezek a képeinken, elsősorban Székelyhidi Attila, Szakáll Ágnes és Balogh Gyula alkotásain, megvannak. Jöjjenek el minél többen a kiállítást megnézni, hiszen sok mindennel találkozhatnak, amit jól ismernek, s ami eltűnőben van, vagy már nincs is – zárta gondolatait kedves invitálással Bodor Zoltán.
