Akkor még kábítószereztem. El tudom képzelni azoknak a már nem fiatal olvasóknak az arcát, akiket a szakirodalom realista hozzáállással vádol, s most rémülten tartják távol - például - gimnazista korú gyermekeiket a monitortól, vagy a laptól, amelyben ez az írás megjelenik. Kár rosszra gondolni: alapvetően füveztem, s ha néha egy kis hasis is befigyelt, nem restelltem alávetni magam a kísérletnek.
Volt okom rá. Leginkább értelmezési problémák merültek föl bennem, amit egy zátonyra futott szerelmi kapcsolat számlájára írtam. Vallásos nevelésben részesítettek, gyakran felcsattant a konyhában a Miatyánk, a Bibliát forgatva pedig levontam a következtetést: minden a nők miatt van. De sikerülhet-e rosszul bármi, ami sehogy sem sikerül?
Aztán nem értettem, s talán nem is szerettem Tóth Árpád költészetét.
Az embertelen munka közben, ami az egyetemi diákévek, kellett a szórakozás. Az albérletben, ahol laktam, s amelynek konyhai ablakából tiszta időben a bihari hegyekre lehetett látni, megütközést keltett a javaslatom, hogy a múltkori buli mámoros éjjelén felcipelt borzasztó betondarab a háztömb előtti járdán landoljon. Mi, akik évekre egy háromszobás lakás koordináta-rendszerébe kényszerültünk, végül korrekt kompromisszumot kötöttünk. Vízzel teli zacskókkal hajigálni az éjszakai utca járókelőit, az meg volt engedve, a betondarab-kidobás nem.
Mariann egyébként vidéken lakott, és csengőn felnevetett, amikor arról érdeklődtem, taxival megyünk-e haza a biliárdozásból. Mentő se volt. Ilyenek, itt, nevetett megint csengőn, egyben kérdőn, ugyan már, és hogy ez olyan evidens, mint: lengyel-magyar két jó barát. Ezt hallva inkább nem firtattam a dolgot, nem akartam úgy járni, mint Béci, aki évekig úgy értette a szólást, hogy ha magyart látni valahol, ott előbb-utóbb menthetetlenül felbukkan egy lengyel is.
*
Az idősebbik Baráth lagzijának helyszíne egy szocreál menza étkezője volt. Minálunk, úgy tetszik, minden lagzi helyszíne egy szocreál menza étkezője. A Polgármesteri Hivatalban, amelynek nevét azon a máskülönben minden szempontból kellemes nyári estén kedvem lett volna kisbetűvel írni, ennélfogva így is ejtettem, ha szóba került, a szárazkapu mögötti lépcsőkön álldogáltam a szülőkkel, amikor, még a nászautó begördülése előtt, az ifjabbik Baráth félrevont, és Mariannról kezdett faggatni. Megértettem, hogy ha valakinek párja van, a társaságában illik megjelenni bizonyos eseményeken. Egyszeriben világos lett Mariann gondolatmenete is, amelyet azon a máskülönben minden szempontból kellemes nyári estén vezetett le, amelyen közöltem vele, én úgy képzelem el az életemet, hogy miután összeházasodunk, olykor hazajárok aludni. A pompás kis ágyamban, amelyen fekszünk. Sértett magyarázata, miszerint a házasság épp arra szolgál, hogy a felek egy tető alá költözzenek, s onnantól fogva se ki, se be, szótagoljam csak: há-zas, nálam süket fülekre talált.
Az ifjabbik Baráth nem értette, mért nincs, ha van. Ellenben a lagzi egyik csúcspontja, a veresboros marhapörkölt, amit úgy hívott, pöcő, elfogyasztása után hasispipát nyomott a kezembe a suliudvaron, és közben azt hangoztatta, néha kell a mámor, hogy tisztán lásson az ember. Errefelé, úgy tetszik, minden szocreál menzának van suliudvara.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkori nézeteim szerint nem állhattam szóba olyan emberekkel, akik a marhapörköltet pöcőnek nevezik, de a hasis felbukkanása álláspontom felülbírálására kényszerített.
Szokatlan fényesség fogadott bennünket, ahogy visszamentünk, pedig nem kapcsoltak fel több lámpát, mint lehetett. A zenekar vad rockabillyt játszott, sokan a tánctéren rángatóztak. Visszaültem az asztalhoz, és azon gondolkodtam, hogyan vehetném a villát reszkető kezembe, mert csudálatos módon ismét megéheztem, és a torkom is vészesen száradt. Még a leves felszolgálása előtt apa felhívta a figyelmem, hogy velünk szemben Kurucz Anti, az üzem traktorosa foglal helyet, aki virtigli paraszt, igaz magyar ember, és nagyon tud mulatni. Azt vártam, hogy Kurucz Anti szétszedi a menzát, ehelyett egész este komoran ült a helyén. Helyesebben volt egy kósza pillanat, amelyben váratlan azt kurjantotta: hej - majd úgy nézett rám, mint aki megértett valamit.
Az éjszaka folyamán nem érkezett sms a telefonomra.
Az ágyamban ébredtem.
*
Nem másnapos voltam, hanem a végletekig levert és megtört.
Délután, összeszedve minden erőm, útnak indultam. Harminckét perc céltalan bringázás után a fagylaltosnál kötöttem ki.
Ragyogó napsütés volt, forró nyári délután. A fagylaltozó öreg német juhászkutyája békésen hevert a tuják napernyője alatt. Beléptem a szúnyoghálós ajtón. Megcsapott a kimérés hűvöse. Alapos megfontolás után, ez hat-hét perc tűnődő, ellenben szótlan ácsorgást jelentett, puncsot kértem.
A palatetővel befedett kerthelyiségben foglaltam helyet. Műanyag hálós székek voltak, műmárvány asztalok, rajtuk egy-egy hamutálca. Lassan nyaltam a puncsot, kimérten kortyoltam a szódát. Az egyes mozdulatsorok között percekig tartó pauzát iktattam be. Ilyenkor a mindig magammal hordott Tóth Árpád kötetbe temetkeztem, s különösen azt a verset olvastam figyelmesen, amelyben a költő a rekettyebokorhoz énekel. Nem tudom az okát, de ahogy szemem az „Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve" sorra tévedt, valami eldőlt.
Nem akarom túlmisztifikálni a dolgot, főleg nem a hiperbola alakzatába esni, de ezen a borzasztóan meleg vasárnap délutánon én, bevallom, boldognak éreztem magam. A rendelést még három ízben megismételtem, és a tizenkét gombóc puncsfagylalthoz elfogyasztottam másfél liter szódavizet. Háromtól hatig átrágtam magam a vers összes strófáján, s nem csupán elolvastam őket, de azt hiszem, a mű eszmei mondanivalóját illetően is előbbre jutottam.
Nem másnapos voltam, hanem a végletekig levert és megtört. Viszont boldog.
A nyugalom köröttem, a biztonságos palatetők fölöttem, a vidáman futó csatornácska a kerthelyiség végében. Az autók szelíd morgása a főutcáról, ahogy a hídhoz érve gyorsítanak - majd csönd.
*
Jegyezzük meg tehát jól, mi kell a boldogsághoz: hasis, puncsfagyi, Tóth Árpád.
Forrás: Élet és Irodalom
