Nem is látszik rajta a három gyerek, állapította meg magában az osztálytalálkozó folyamán immár sokadszorra Elek. Ahogy a gondolatai, úgy a szemei is vissza-visszafutottak Katira. Mintegy radarként feltérképezve, hasonlítva egykorit mostanihoz. Ma is ugyanolyan szép. Tizenöt év után kellett néhány óra, míg a bátorság megszólításig préselte a szívét.
- Végig a középiskola alatt, s még tovább is éveken át szerelmes voltam beléd, hagyta cikornya s bevezető nélkül ömleni gondolatait Elek.
- A vonzódást azt éreztem, igyekezett legalább egyetlen, hajdani félreérthető szót felidézni Kati. Nem sikerült. Jól titkoltad, mosolyodott el végül.
- Barátod volt, féltem a visszautasítástól, vallott Elek, ha már úgyis nekifogott az őszinteségnek.
- Nekem, hűlt el Kati, nekem ugyan nem, egyedül voltam évekig, még az első osztálytalálkozónkon is. Ahová te nem jöttél el.
- Akkor nősültem. Most válok.
- Közben férjhez mentem.
- Négy évig kerülgettelek.
- Tizenötig meg elkerültél. Ha mondtad volna…
- Esetleg öt év múlva?
Majd elválik, merengte Kati, miközben igyekezett férje arcát gondolatai közül száműzni. Talán elválik, fontolgatta Elek, miközben rámosolygott a facér, szőke Micire.
