A suliban mindig gondom volt a fogalmazásírásokkal. Akkoriban három jegyet kaptunk rájuk, külön a fogalmazásra, helyesírásra és a külalakra. Az utóbbi kettő nemigen változott, a helyesírás jegye általában a többi tárgyból ritkán látott ötösök mellé került, külalakból viszont igencsak néhanapján egyengettem ki a hármas szám érzéki íveit. A fogalmazásjegyek már rapszodikusabb számsort eredményeztek, a természetes számok halmazából főleg az elsőket használva.
Viszont kezdetektől fogva szerettem írni, alig vártam, hogy elszálljon az agyam, s a végén arra eszméljek, hogy a javítgatott ákombákomba rejtett képzeletemmel legyen tele a kapkodó macskakaparástól szamárfüles füzet. Irományaim kedvezőtlen értékelésén és sokszor jogos kritikáin egy pillanatig sem sértődtem meg, hiszen – mindezek ellenére, vagy emellett – papírra vetett történeteimet rendszeresen fel kellett olvasnom az órán az osztálytársak előtt és otthon is, mindenhol egybehangzó derültséget keltve. A közönségre, illetve annak nevetésére amúgy is jobban vágytam, mint egy-egy kedvező arab írásjelre az ellenőrzőben. Különben, ez azóta is így van valahogy.
Később derült csak ki, hogy például a Móricz mestert sírjában ringlispílként forgató Nyálas Misi pakkot kapott című história és más kezdetleges elbeszéléseim a tanáriban is elhangzottak, gondolom, ott már nem akkora osztatlan sikert aratva. Magyartanárom azonban mindig türelmes és jóindulatú volt velem, és amikor majd’ két évtized után találkoztunk, őszinte mosollyal emlékezett körmölményeimre, majd megkérdezte, mit csinálok mostanában?
Nem hagyhattam ki: Írok.
