Tetszik tudni? – hallom megint a telefonban. Ilyenkor viharos gyorsasággal gyűlik bennem a harag, és mielőtt kibuggyanna, igyekszem röviden, udvariasan véget vetni a nemkívánatos kérdezősködésnek. Az ember adjon magára, és ne küldje el nyersen a pokolba a hívatlan telefonálót.
Először is, egy ismeretlen telefonáló kérdezze meg, nem zavar-e éppen, azután ne késő este akarjon közvéleményt kutatni vagy eladni valamit. Mert ismeretlenek az utóbbi években ilyenek miatt telefonálnak. Bármit is akarjon az illető, ha tetszikeléssel kezdi, röviden elköszönök tőle.
Jól tudom, nehéz megszólítani egy ismeretlent, ráadásul nem is lehet látni a telefonon, hogy kiféle, miféle a kérdezett. Nyelvészek szerint az úgynevezett nemtegező formák közül választhatjuk a magát, az önt vagy a tetsziket. Egyik se tökéletes. Ha a három rossz közül kell választani, én ön-párti vagyok. A legtávolságtartóbb, de legkevésbé sikeredhet bántóra.
Réges-régen, a XVII. századig egy megszólítás létezett, a tegezés. Mennyivel egyszerűbb lehetett akkor! Mégis örülök, hogy ebben a korban élek, mert azt sem szeretném, ha mindenki tegezne. De ne is tetszikeljenek! Felesleges szavakkal terhelik nyelvünket, ami önmagában is dühítő, mert ennyi erővel akár egyszerű tisztasággal is megkérdezhetné telefonálóm: tudja? Ha nem megfelelő hangsúllyal mondják a tetsziket, bunkó, lenéző a megszólítás. A megfelelő hangsúlyra pedig ismeretlenek között kicsi az esély. Egyébként sose hallottam még, hogy szépen mondanák. Inkább leteszem a telefont legközelebb is.
