Valljuk be, mindannyian jártunk már úgy, hogy nem voltunk biztosak valamiben. Például abban, hogy távozván otthonról lekapcsoltuk-e a villanyt, elzártuk-e a gázt, kihúztuk-e a vasalót… És ilyenkor nem tudjuk felejteni a gondolatot, bármennyire is akarnak bennünket eltéríteni tőle a „görcseinket” hallgatók. Jaj, ne izgulj már, biztos elzártad, kihúztad, lekapcsoltad. Jó, de biztos? Biztos?? És ilyenkor az őrületbe tudjuk kergetni magunkat, a halálba. Na, de ne szaladjunk ennyire messzire!
A fentieknél volt már mélyebben szántó bizonyosságkeresés is, amint arról a szemészeti osztályon műtét után nem látó, de beszélni tudó adomázó vidéki férfitől hallottam. Történt, hogy falujában a téeszesítés idején két koma megesküdött egymásnak: kemények lesznek, mint földjükön szántáskor az eke élét kicsorbító kavics, a „fődet” nem viszik be a közösbe. Nem, halálig! Aztán történt, hogy az önálló gazdálkodás nem hozta meg a várt gazdagságot, de akkor már nem volt mit tenni, a téészcsébe most már azért se! Nem maradt más, csak az oly tiszta becsület, mint valamikor a konkoly nélküli búzaföldjük és a merész nyers-nyakas elszánás: inkább meghalok. Meghalunk!
Mindketten, egyszerre! Az egyik mímelte, a másik meg se próbálta. Mert – ahogy utána sokáig a kocsmaasztalnál – külön-külön megokolták: csak azért nem tettem meg, mert előbb biztos akartam lenni, halálbiztos, hogy a másik is megteszi. Mert mi vigasztaló tudott volna lenni a nagy utazás előtt, mint a bizonyosság, hogy a földi életben volt egy megbízható cimborája az embernek?
