Még a tél végén történt. Hátizászlós nagytúra, a Kettős-Körös gátjától a pósteleki erdőig. Oda-vissza. Vissza némiképpen gémberedett tappancsokkal. Hóolvadós sár, felsüvítő északi szél. Amolyan bundaborzongatós. Az alvó erdő nagy kalandok emlékét, s újak ígéretét álmodja. Mint a sötéten tátongó rókalyukak ösvénye, ahol a kicsi fekete mindig Bundihoz dörzsölődik félelmében. Vagy az őzugratta odvas fa, hol a hatalmas négylábú úgy megijesztette tanyakutyánk apró társát, hogy napokig nyiffogott még, ha csak véletlenül is rágondolt.
Előre, át a földeken, ez lesz a jó irány, hangzott fel sokadszorra Bundi megfellebbezhetetlen, én mindig tudom, merre a haza magabiztos kaffantása. Bár a kicsi fekete már zúzmarát pihegett, s rájuk hajlott az est, követte karakán ebünket. Míg útjukat nem állta egy csatorna, s túlnan a tövises bozót. Bundi vágta volna, a kicsiben azonban fölülkerekedett a környezettudatosság, no meg a szőrmeféltés. Nem. Kerülünk.
A hamarosan megpillantott ismerős les látványa pedig rögvest nagy viháncot kerekített. Hupp. A sarkon befordulva néhány rémült szempár, s egy-két megtöltött puskacső. Eborcát pirító káromkodás, gyöngyöző vadászhomlok. Ippeg ki nem lyuggatott kutyabunda. Sebzett vadkan a tövisesben, két napja lesi ötven puskás.
Az erdő hat után zár. Tovább több mint illetlenség benne kirándulni. Majdnem arra. Majdnem felfal. Majdnem golyó. Lábujjhegyen hagyták el a rengeteget.
