Vékony tinilány száll föl a buszra. Már majdnem felnőtt nő – hessegetem el a gondolatfoszlányt. Jegyet vesz, majd retiküljébe süllyeszti pénztárcáját. Mindkét fülében dugasz-fülhallgató. Élénkvörösre festett haja ritkás, a homloka fölött mintha kopaszodna (a hajfestékek, a rafinált samponok és hajregeneráló csodaszerek hatása – gondolom -, egyfajta vegyi háború következményei).
Gumit rág, erősen, gusztustalanul, mintha kérődzne. Időnként a metszőfogai között görgeti a nyálas gumigolyót, de szerencsére nem fújja föl és nem pukkantja el. Butuska kis pofiján vastag smink, szempillái itt-ott csomókba ragadtak a festéktől. Tűsarkú cipőjében imbolyogva, dezodorfelhőben bűzölögve kapaszkodik az egyik kezével, a másikkal előveszi a mobilját és hatalmas műkörmeivel idétlenkedve matat a billentyűzeten, „mobilozik”.
A testére tapadó, fojtogatóan szűk, gyárilag rongyos csípőfarmer és kinőttnek tűnő, a derekát is szabadon hagyó, lelenchatású kiskabátja között libabőrös a hasa, a köldökében piercing. Láthatóan fázik csórikám, de hát a divat az divat. A szánalom érzése és apai ösztöneim kerekednek felül bennem - és egy kérdés: vajon reggelizett ma ez a gyerek, eszik ez rendesen?
