A virágkiszállító a térképből fel-felpillantva lassan megáll a ház előtt. Mosolyogva az órájára néz. Még időben van. Szikrázó napfényben csepegő esőben csapja be a kocsi ajtaját, ezzel elvágva a kissé halk autómagnó hangját. Esernyőt nem visz, hiszen még éppen csak szemerkélőzik.
Zöldre festett vaskapu, kerek, villanykapcsolóra emlékeztető csengő. Megnyomja. Semmi hang. Ekkor szalad elő a neszezésre kissé álmatagon a két korcs kutya. A kutyák a postásokat utálják legjobban, de hamar besorolják az embert ebbe a kategóriába. A lényeg, hogy egy idegen, és ez már kutyáéknál bűn. Pláne, ha hozzáér a kapuhoz! Szevasztok, Kutymuty! – böki oda nekik mosolyogva.
Senki nem jelentkezik. Időközben, a békésen várakozó virágkiszállítót már csak egy-két megszokásból eredő csaholás éri. A napot sűrű, konok felhőzet takarja. A középtermetű, fehér, loncsos eb nyitott szájjal vár bármilyen reakciót, amire ugathat. A kistermetű fekete tacskóféleség már félig-meddig ülve, félig-meddig farokcsóválva csaholgat.
A szállító ujja vége elfehéredik, amikor jó hosszan újból megnyomja a csengőt. Időközben az eső rendesen rákezd. Előkotorja a rendelőlapot, hátha van megadva telefonszám. Sóhajtva hívja a mobilszámot, miközben az esőtől letapadt haján keresztül az autó felé tekint. Azt latolgatja, közben elmenjen-e az esernyőért.
A telefont nem veszik fel, szakaszos jelzés után, gyorsütemű szignál utal a foglaltra. Szinte pótcselekvésként megnyomja még egyszer a csengőt, amire a kutyák újabb zajt csapnak.
- Otthon van Juliska! – kiabálja a kerítésen keresztül egy szomszéd, amikor meglátja szállító, munkáját feladni készülő sietős mozdulatait. – Most jöttem tőle! – teszi hozzá bizonyításképpen.
Nem kérdezősködik egyik sem. Az óriási csokor és megrendelőlap látványa egyértelművé teszi a szituációt. Emez fejével gyorsan köszönetet int. Elázott fejében először kérdések, majd végül beletörődés.
Csenget, harsányan „jónapotozik”, telefonál, újból csenget, dörömböl és az egyre nyugodtabb kutyákat kérleli. De azok nem mennek a gazdaasszonyért, inkább ugatgatva röhögnek rajta… A vízcseppek apró kalapácsütésekként már sűrűn zakatolnak a vizeshajas fejen, amikor utolsó erejét összeszedve átadja a szomszédnak a csokrot. A kocsiba beszállva a köszönetmondást gőzölve eregeti, a következő percben pedig hangos autótúráztatás közepette, kaparó kerékkel eltűnik a nedvesszürke zuhogásban…
