A környékünkön sűrű az áramszünet. A nyári viharok idején ezt megszoktuk, de már nem is emlékszem, mikor láttam villámot. Ősz van már, de a heti többszöri, olykor jó fél óráig is tartó áramhiányok megmaradtak.
Legutóbb kíváncsi voltam, mennyi ember „örül” most egyszerre velünk. Az ablakon túl csak egy vasúti fénysorompó kacsingatott a vaksötétben. Az már a város széle – legyintettem, viszont a déli irányban sem tapasztalhattam sokkal több világosságot. Árnyékba borultak a tereptárgyak. Csak a tízemeletes tömbök fényjelezték, hogy egyáltalán van még közvilágítás Gyulán. Nyugati irányba nézve is csak a Csabai út kígyózott sárgán.
Mit tehet ilyenkor az ember?! Először felhívná a szolgáltatót, de nincs felírva a számuk (csak a neten.) Másodszor bosszús, ha már órák óta ment a letöltés a számítógépen, vagy nem tudja megnézni kedvenc műsorát a tévében. Hogyan gyújtsam meg a gyertyát, ha nem találom a sötétben az öngyújtómat?! Ördögi körök. Urbanizált barátom ilyenkor így ugrat: „És hogy néztétek kislámpa nélkül a tévét…?”
Végül mindig kitalálunk valamit, például ezúttal zenélgetett a társaság. Unplugged mécsesfényben.
Gyermekkoromban volt, hogy több órára is „elment a villany”. Ilyenkor apám megkereste a petróleumlámpát, és gyertyákat is gyújtottunk. Többnyire együtt volt a család, csevegtünk, vagy aki letehetetlen könyvet olvasott, az a gyertyafényben tovább küzdött a táncoló sorokkal. Halk és mély beszélgetéseket okozott a bársonysötét…
A kérdés az, melyik a cikibb, hogy az ember már nem tud meglenni villamosság nélkül, vagy hogy a harmadik évezredben fél város jó ideig áram nélkül marad?!
