A hajléktalan, akit pénteken éjjel láttam, se a cipőjét, se az orrát nem dugta ki a dupla paplan alól. Kisebb bevásárlásból tértem vissza, szikrázott a májusvégi pesti éjszaka. Az út lejtett, ügyelnem kellett a lendületre, amivel a buszállomás felé kanyarodtam. Az egyik beugrónál figyeltem föl a paplanra, a pad alatt. Nem a hajléktalan személye döbbentett meg; olyan nem volt neki, személye. Nem is a paplan; hideg volt, csillagos, részvéttelen ég, akár a Kosztolányi versben, amelyben a költő fölkiált, hogy az égben minden este bál van. A mozgás volt iszonyú, a fészkelődés, amiből nem derült ki egyértelműen, két nekihevült test gabalyodik-e össze a takaró oltalmában, vagy valaki épp kényelembe helyezi magát, fölkészül a megváltó éjre.
Hogy véletlenül se merüljek alá a reflektálatlan mesélés undorítón giccses mocskába, hadd áruljam el, hogy miután a szállásra visszatértem, s – akárha tiltott dolgot cselekednék – szobám ajtaját gondosan bezártam, a közeli benzinkúton vásárolt söröket a félig nyitott ablakba helyeztem, hűtés céljából.
Másnap – akárha álom lett volna – nyoma sem volt, hogy valaki ott aludt az éjjel; pontosabban: olyan volt neki, nyoma. Ellenben a szomszédos padon két gyűrött, sovány alak nevetgélt, s – akárha filmforgatás volna, amelyről eltűnt a kameraman és a statiszták – össze-összekoccintották a kezükben égő olcsó cigarettákat.
