Sok esküvőt termett az idei meleg nyár. Néhányra hivatalos voltam, és örültem, hogy részese lehettem szeretteim nagy élet-pillanatainak. Az ilyenkor szokásos külsőségek már nem hatnak meg, de volt valami, ami mindegyik szertartásban elérzékenyített: a kenyérátadás-kenyéráldás gyönyörű egyszerűsége, s a vele együtt elhangzó jókívánságok. Nem is igen tudtam bölcsebbet, eligazítóbbat mondani gratulációmban, mert a kenyér-szimbólumot annyira tökéletesnek tartottam. A kenyér: maga az élet. Akár néhány „kenyeres”szólással adhatnánk életre szóló bölcsességeket. Mert mondhatnánk akár a következőket az ifjú párnak. Most már a magatok kenyerén lesztek. Ne kerüljön sor kenyértörésre köztetek, ne jussatok kegyelemkenyérre.
Életünk alaptáplálékáért fohászkodunk imádságunkban is: „ A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” Olvastuk nagyanyám szájáról is minden alkalommal, ha asztalhoz ültünk. Neki nemcsak az ima, a kenyér is szent volt. Hogy ránk ripakodott, ha nem ettük meg a kenyér héját! Ha véletlen leesett egy kenyérdarab a földre, felvette, és elrejtette a köténye zsebében. És amikor – azt hitte –, nem látjuk, elővette, megfújta, és eltüntette fogatlan szájában. A kis öregasszony gondosan készült a kenyérsütéshez: beáztatta a morzsókát, vette a dagasztóteknőt, a szakajtókosarakba kendőket tett. Megcsap a befűtött kemence melege, a nekünk, gyerekeknek sütött kiscipó illatát érzem, mely kívül roppant, ropogott, mint a k és az r, a héj alatt a lyukacsos e és é volt, legbelül a puha, szájpadláshoz simuló ny.
Ifjú párok, soha ne keseredjen meg szátokban a szó meg a kenyér!
