Megmagyarázhatatlan erejű délutáni alváson vagyok túl, csattogok le az emeletről. A bejárati ajtó tárva, odakinn gubbasztanak a haverok. Szaffi a lépcső alján, Picúr a párkányon.
Szaffival jól bejáratott kommunikációnk van, én azt mondom, sz, ő mozdítja a füle botját. Olykor – ez jóllakottság függvénye – röpül a szemközti tanyától.
Picúr fundamentálisan emberbaráti, s bár viszonyunk az utóbbi időben hűvösebb lett, megfázott, kehel – rövid hezitálás után a mai napig földerül, ha szólítom.
Botorkálok, mint a részeg, a szúnyoghálónál megállok. Mondom a sz-t, semmi. Picúr, nyújtott ú-val. Ugyanaz.
Lazán semmizünk, esőre áll. Ahogy kinyitom a teraszajtót, Szaffi szempillantás alatt taktikát vált, és barokkos koreográfiával rukkol elő. Nyújtózik, hentereg, a fejét a járdaszegélyen smirglizi. Picúr, némi noszogatás árán, a szokott módon üdvözöl. A megbocsátás méltósága a cirmos pofácskán.
Aztán újra előre merednek, mintegy utasításra.
Szemlélődőre váltok magam is. Fürkészem, mi a figyelem tárgya, de csak a hang van. Nem eldönthető, milyen hang ez. Kabócák a gazban? Verebek? Rókák? Megy a nagy zenetréning, a figyelem macskai értelemben is feszültnek tekinthető. Lazán semmizünk, hogy legalább valami legyen.
