Kóringyáltam az utcán, éppen nem esett. Amolyan semmilyen idő és semmilyen hangulat gyűrt aznap maga alá. Hirtelen autó (?) fékezett mellettem, és a vezető mosolya szélesebb volt, mint a járgány kitárt ajtaja.
– Gyere, elviszlek, ahova akarod! – invitált.
Sehova se akartam én akkor menni, de már tuszkolt is be ismerősöm a Trabantjába.
– Nézd, milyen gyönyörű, igazi kincs, alig van benne km, és a hangja muzsikál.
Feszengtem, egy Trabanttal rodeózunk fényes nappal Gyula belvárosában, elég terhelő, és még örüljek is, dicsérjem is ezt a… – Igazi retró kincs, a 70-es, 80-as évek csengenek vissza a fülünkbe, hallod? Hörgött, zörgött a masina, mint az én orosz gyártmányú varrógépem, melyet én csak úgy aposztrofálok: szánt, vet, arat. Két kör után megérdemelten kitétettem a DM előtt. Még hogy retró? – ájultam rá egy padra.
És jött a fagylaltos, a furcsa szerkezeten, fehér cukrászruhában, csöngetve, a fagylaltjai fényes rézharangok alatt. Lehűtöttem magam két gömbbel, majd a kenyérboltba akartam menni. És ott, a bolt oldalánál, az átjáróban megpillantottam A RETRÓT.
Az üzlet, amelyben trapéz farmerszoknya, kockás gyapjúzakó, sapka porosodik évek(tizedek) óta. Amely még büszkén viseli a butik nevét, amelyet én annyiszor szégyelltem nem gyulaiak előtt. Egy itt felejtett élet-darab egy valamikori sikervállalkozásról. Hányszor gondoltam, hogy valamit valakiknek tenniük kellene, hogy az egyre szépülő városunk közepén ne legyen itt ez a mementó. Mert a látványát nem feledteti a szökőkutak csobogása.
De most már semmi röstellkedés szívemben, semmi zavar agyamban, megvilágosodás van: retró. Ez egy ilyen város. Retró-város. Retro-„górod”. Retro-„grád”. De nem retrográd, ugye?
