Tankolni megyek. Az út mentén fehér kesztyűs kar int, félre állok. Közúti ellenőrzés. Hét éve van meg az autóm, ez az első. Okmányokat elkér, körbejár, nézegeti a kocsit. A visszapillantóból látom, ahogy a csomagtartó mögött megáll, onnan diktálja adataimat. Várunk. Perzselő nap, országhatár széle, eső előtt, áll a levegő. Félszeg csend. Hülye amerikai filmek jutnak eszembe, hogy kezek a kormányon, tekintet szegez előre, gyöngyöző homlok, már a hőség is gyanús. Komikus helyzet, de ez a valóság, s szolgálatban a hatóság a világ minden pontján fel van mentve a humor értése alól.
A szigorú egyenruha fiatal srácot takar, kicsit nyit, s máris szóba elegyedünk. Csevegünk arról, hogy e típust ’91-ig gyártották, minimális változtatással a ’48-as kezdés óta, még kurblizható, szoktam is, ilyenek. Látszik rajta, nem minden nap fog ilyen fura masinát, somolyog is orra alatt, de aztán szólnak a rádión, így gyorsan visszavált közeggé.
Megtudom, hogy nem állok körözés alatt, visszakapom irataimat, de búcsúzóul azért nem hagyja ki:
- Kéne bele egy GPS, s akkor százezerrel többet érne.
Nyelek, de kibuggyan belőlem:
- Azon vagyok, már a benzin is megnyomja az árát.
