Teletömték a fejét az egyetemen mindenfélével, anglomán lett. A házi pénztárca meg lapos. Az unió kitárta karját, integetett a boldog jövő. Meg kalandvágyó is, meg omnipotens is a huszonvalahány éves, és a repülő leszállt Bristolban. És csak soká jött vissza. Pedig se sztrájk nem volt, se hamufelhő. De volt zöldségválogatás, pubtakarítás, babysitterkedés, pincérkedés. És volt 5 éves kisgyerek, aki üvöltötte rá az utcán: lengyel vagy, menjél haza! Jött, pedig nem is lengyel.
Aztán 48 órán belül ment. Tengerpart, énekszó, hangos beszéd, erős gesztikuláció, fociőrület, szíveslátás, nyelvtanulás, munka – honfitársaink által szervezett, erősen kétségeket ébresztő elintézési móddal. De azért jó, minden van, csak net nincs. Sebaj, az SMS is megteszi. „Kezdem megszokni az itteni embereket.” „Segítőkészek.” „Különösen Luca segít sokat.” Lucára mindig számíthatok.” „Ilyen nagyszerű emberrel, mint Luca, még nem találkoztam.” „Szeretem Lucát!!!”
Itt megfordult velem a világ. Én toleráns ember vagyok. De az én lányom meg egy Luca… Sietve jött a válasz smile-val: Lu-ka! Ő a jobbik felem, aki mellett biztonságban érzem magam, aki diplomámnak megfelelő munkát keres nekem. Akkor jó. Szeretlek én is, Luca! Szeretlek, Olaszország. Szeretlek, Európai Unió.
Van még egy gyerekem, azt is adjam? Csak várd meg, míg befejezi az egyetemet. (Mondhatnám úgy is: amíg kitaníttatom.) Én maradok még nem (nagyon) betegen, nem (nagyon) öregen, nyugdíjra áhítón (nagyon), maradok Neked, „édes hazám”. (Balassi B., József A.)
