Képzeljük el Nándit. Fess, fiatal, értelmiségi, egyedülálló, szívvel-lélekkel szereti városát, és minden hátránya ellenére úgy érzi, s mondja mindig, de jó is itt, a szülővárosomban. Élni, lenni, lakni…
De mindig megjelenik az a kicsike, mégis mindent kifejező szó: csak…
Nándi, annak ellenére, hogy a városában elképzelt életet vágyja, tudja, ha egyszer elveszti munkahelyét, kell némi isteni közbenjárás ahhoz, hogy újat találjon. Ennek ellenére optimistán néz az élet elé.
De lépjünk is tovább Nándi lelkének bolygatásától, mert a fiatalember gondolt egyet egy vasárnap délelőtt. Gondolt és döntött: tesz egy nagy sétát szép, alföldi városában. Séta mellett döntött március 7-én, vasárnap 11 órakor.
Végiggyalogolt a belvároson, elsétált egy cukrászda előtt, a templom háta mögött, következett egy-két szép tér, megcsodálta a robosztus épületeket, templomokat, végigbandukolt a sétányokon egészen városa legnevezetesebb pontjáig.
Nándi újra és újra rácsodálkozott a gyönyörű épületekre, amelyek között felnőtt, ám ezúttal – először, de annál fájóbban – még valami a szemébe ötlött. Egyetlen emberrel sem találkozott útja során. Egy ember sem jött se szembe, se mögötte, sem a túloldalon, egyáltalán sehol sem. Vasárnap, dél körül, csend, néptelen csend, csak a csend.
Hinnye! – gondolta fejét vakarva. Ha nem csicseregnének a madarak, jelezvén, csak van élet még a földön, azt gondolnám, hogy egyedül élek itt..., ebben a szép, kis városomban.
