Igazi csatár ajtó-ablak helyzetben a keresztlécet találja el. De minimum a kapus kezébe emeli a labdát.
A világ legszebb tizenegyesét dédnagyapám rúgta, a MEDOSZ színeiben. A világháború bosszantó évei után kapura törő támadót úgy sodorta el a darabos hátvéd, ahogy az a törikönyvekben meg van írva. A következmény a szokásos: füttyszó, piros lap, büntető.
A távolság méterben: akár a mieink létszáma. A játékszer mögé – mint annyiszor – dédnagyapám állt. Nem nézett fel, úgy rúgta el, helyből. A fűzős bőrlaszti sisteregve csapódott a kapu mögötti susnyásba. Dédnagyapám nem teketóriázott. Perdült egyet, mint akit találat ér, azzal a lendülettel oldalra vágott, és leszegett fejjel kikocogott a stadionból. A könnyű szellő hátára tapasztotta a csuromvizes mezt, stoplisai úgy kopogtak a töredezett járdalapokon, akár a géppuskalövedékek. Soha nem tért vissza a pályára.
S miközben az ellenfél játékosai örömükben összecsimpaszkodtak, és a magatehetetlen hálóőrt éltették, a zúgó-háborgó publikumból kivált egy mosolygós szőke fiatalember, és a pereces felé vette az irányt.
A mámoros áprilisi levegőben irigyen rezgett a felsőléc.
