Valahol, titkos ősrejtekeiben a dolgok érintkeznek egymással, mert végredményben - és a teremtés akaratának első moccanásaiban - minden egy: mi pedig - a teremtés tagjai - érezzük az egységet és az összefüggést.
Ezért van a gyakorlati életnek és a művészetnek, valamint a művészeteknek egymás között is érintkező felületük. Ezekre azonban pontosan rámutatni nem tudunk, csak megsejtjük, hogy végbemegy.
A művészet a kimondhatatlant közli, azt, amit a reális élet nyelvével elmondani nem lehet.
Széleskörű tájékozottság és tiszteletreméltó iskolázottság rejlik e gondolat megfogalmazójának alkotómódszerében, és korszerű látásmód minden ecsetvonásában.
A felelősség, a munka megszállottja volt, ki mindig a legnehezebbet, a legszebbet választotta feladatul. Akit elragadtak érzései, felháborították a méltánytalanságok, szánalomra indították a szenvedések, s akit bizalommal töltött el a tapintat, a gyengédség legparányibb megnyilvánulása. Sosem önmagáért háborgott, mindig másokért, gyakran ismeretlenekért.
Furcsa ember volt: komor, töprengő. Néha hetekre eltűnt, nem tudták merre jár, csak azt, hogy dolgozik makacsul, kitartón. Olyan hőfokon, ahol az alkotóval szemben nem lehet ellenállása anyagnak, formának. Aztán megjelent, és hátra kulcsolt kézzel, jellegzetes járással végigbaktatott az utcán, ismerőseinek kalapot emelt. Nagy problémákon rágódott, de csak ritkán szólt. Szavai súlyosan estek az emberek közé.
Magas, markáns, monolitikus magányosságban álló ember volt, kinek erős csontozatú koponyája beszédesen hatolt a térbe, hogy onnan hasítsa ki a maga helyét. Ahogy anyja mondta: „nagy lélek született itt, kicsiny, szűkös sorsba”.
Póz és pátosz nélkül. Még a saját családja sem ismerte úgy, ahogy kellene. És azok sem, akik nem értették. Pedig képeit nézve lehet megérteni a lényeget, de azt is, kinek mi a viszonya a múló időhöz, és a táguló térhez.
Minden képe olyan, mint egy levont konzekvencia.
Vaskos fekete ecsetvonások és kalligrafikusan könnyed tollrajzok egyaránt jellemzik. A düh tartotta életben, félelmetes dühe az ecsetnek. Gyakran dolgozott egyszerre ellentétes témájú képeken. Csak így lehetett kibírni. Állandó, nyugtalan lobogásban élt, aminek tüzét valahol máshol már felszította, ezek a lángok perzselők voltak, kényelmetlenséget keltők. Mert őszinték. Majd tovább ment. Az űr, ami maradt utána, lelkiismeret-furdalást hagyott.
A valóságélmények pontos művészi formát öltöttek nála, a tapasztalati életanyag művészetében teljesedett ki.
Ezért lett végérvényesen és visszavonhatatlanul magányos. Zárt. Megsebzett, beteg. Kinek csak későn jutott ki a figyelem, az értés, az elismerés. De kijutott. A többi már az utókorra van bízva: értés vagy feledés.
Száz éve született Kohán György.
