Megkérdezték az írót,
látta-e valaha a tengert.
Ó, hogyne, hogyne látta volna!
Háromszor látta. Három ízben.
Egyszer, midőn a száraz dél-itáliai parton csücsült, s mialatt bal felől kövér halászhajó úszott be a képbe, ő, az író, a szemben elnyújtózó messzeséget fürkészte, s arra gondolt, hogy egykor Hannibál hadai valahonnan odaátról indultak Európa irányába. Amikor figyelmeztették, hogy a nevezett hadvezér seregei némileg nyugatabbra tanyáztak, mielőtt errefelé vették volna az irányt, az író nem jött zavarba, bölcsen annyit felelt, miközben továbbra is rezzenéstelen arccal bámult a távolba: indulhatott volna onnan is. Ó, dicső história.
Másodszor, midőn – Zrínyi nyomán – a horvát tengerparton lóbázta lábait, s a szemetes-sziklás fürdőzőhelyen nyurga ifjak rettenetes cigiket sodortak, és kutya piszkított a matracok mellé, egy barnára sült rendőr pedig vörös húsú tengeri sünt döfködött a bicsakjával. Ó, szerelem, suttogta az író.
Harmadik alkalommal? Midőn gyerekkorában az Élővíz-csatorna partjait járta, s aranylón sütött a nap, és galambok cikáztak a füzek zuhatagában, és alkonyatkor fölsírt a templom harangja, és kurva nagy kárászokat lehetett fogni. Ó, ifjúság.
Nem akar, ő, az író, nagybetűs szavakkal dobálózni, de azt hiszi, az volt a Tenger, maga.
