Gyulai Hírlap - A III. Richárd című darabot mutatták be a Gyulai Várszínházban

A Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház III. Richárd című előadását láthattuk a Gyulai Várszínház kamaratermében.

III. Richárd már sokszor megfordult Gyulán. A legemlékezetesebb 2016-ban volt Trill Zsolt alakításában, mellette a többiek is parádés szereposztásban. Sokszor ehhez mértem magam is Tapasztó Ernő (III. Richard, Gloster hercege) játékát. Nem láttam még színészként, úgy ismertem, mint az Aradi Kamaraszínház igazgatóját, mint zseniális rendezőt (noha most a rendezői feladatot Karo Balyan vállalta el). Bátran kijelenthetem, hogy színészként is kiválóan vizsgázott nálam, hitelesen és klasszikusan „őrült meg” a színpadon. Elsőrangúan adta elő a hatalomvágyó herceget, aki több lehetőség közül választja a gazemberséget, kipróbálja, eljátssza, mint valami intellektuális szerepet. Richárdé ebben a darabban minden maszk: a hősszerelmes, a jó testvér, a bölcs honatya, a bohóc, a szent – mindet eljátssza, mikor mi van műsoron, hálás közönség előtt. Amikor király lesz, hirtelen vége szakad a színjátéknak.

Minden valósággá válik, így vége a színlelésnek: kiderül, hogy Richárd ripacs, aki belebukik a szerepjátékaiba. Kortársai igyekeztek befeketíteni, feljegyezték róla, hogy irgalmatlanul csúnya, hogy testi és szexuális fogyatékosságai vannak, azért tört hatalomra, hogy kompenzáljon. Noha ezekről hiteles forrás nincs, bizonyos, hogy a csúfság vagy hatalomvágy önmagában kellő motivációt biztosított. Emellett híres hadvezér volt, hős bajvívó, tehát valójában nem lehetett nyomorék. Sokkal inkább egy intellektuális, erős akaratú bűnöző, aki maga sem tökéletes, aki maga is sokszor belebukik a játékba, és aki rendületlenül tovább próbálkozik. A darab elején még akár szimpatikus figurának is mondható, aki szerető testvérnek, alázatos udvaroncnak, remek nagybátynak, igaz barátnak mutatkozik. Minél több a tartuffe-i álarc, annál erősebb a bukás ígérete. A vég teljes összeomlás, a megölt áldozatok szellemeinek kísértése. Közben csörög a háttérben a hosszúra engedett rablánc (mindenkiért egy-egy a Towerben, 8 db-os ólomfüggöny), s mi folyamatosan abba a görbe tükörbe tekintünk, amely hol Richárd jóstükre, hol boncasztal, hol pajzs, hol tárgyalóasztal – érkeztünkkor máris mélyen beleláthatunk.

Minden mozog a színpadon, minden áramlik (szereplők, tárgyak), ahogyan haladunk előre, a környezet is úgy változik, de egy stabil elem van: mindig jelen van a vér vörös színe. Hol királyi palást, hol asztalterítő, hol halotti lepel, de mindvégig kendő gyanánt Richárd kezében teremt baljós hangulatot. Ugyanígy elgondolkodtatóak és persze szimbolikusak a Men in Black ruhák, a fekete esernyők, amelyekre mindig visszahullik a szanaszét metszett világunk papírpernyéje. Richárd ruházata is folyamatosan válik egyre szakadtabbá, míg a végén félmeztelen kínlódik a színpadon. Szép lassan lemeztelenedik, eltűnik minden tartás, fény, pompa, kellem.

A darab íve különben lineáris, a főhős tigris a hiénák között tör előre, ezért áldozatai közül valójában csak az ártatlan gyermekeket tudjuk sajnálni (Edward két törvénytelen?! fiát), csak a gyönge asszonyok irányában érzünk részvétet (pl. Lady Anna, Edward walesi hercegnek, VI. Henrik király fiának özvegye – Éder Enikő és Margit, trónfosztott királyné, VI. Henrik özvegye – Büky Bea). A többi áldozata méltó „fattya” a kornak, a nemzedékeken át dühöngő, nem túl „rózsás” testvérharc korának: „Bőrükön a rokonvér. Egyikükért sem kár”. Nincs köztük olyan, akinek lelkét több-kevesebb árulás és gyilkosság ne terhelné! Nem jobbak ők sem Richárdnál, csak kisebbek, gyengébbek, megalkuvóbbak, egyszerű és olykor elvtelen, szánalmas talpnyalók. Richárdban ezért nem csupán a gonosz ember, hanem a kérlelhetetlen bosszú megtestesülése, azon bosszúé, amelyet a kor bűnei, a pártviszály, a gyűlölködés kihívtak maguk ellen.

Felmerül tehát a kérdés: Richárd bűne nem-e a koré, mely szülte őt? Ha megfigyeljük, kik vették körbe: a felkapaszkodott új elit (Lord Rivers, a királyné bátyja / Lord Mayor - Nagy Péter János, Grey, Dorset, Vaughan), a hatalmi harc veteránjai (George, Clarence hercege / Edward, walesi herceg - Kancsár József, Lord Hastings – Varga Bálint, Lord Buckingham - Balog József), és a királyi családok tagjai. Richárd visszataszító figura, mégis látjuk, hogy az angol főnemesség és London polgársága is gerinctelen féreg vele szemben. Clarence, Buckingham, Hastings, Rivers és a többiek nem ártatlan áldozatai egy dühöngő fenevad vérengzésének, hanem mindnyájan saját egyéni hibáikért és a korszak bűneiért esnek el.  Valójában a legnagyobb gonosztevő, aki a hóhér feladatát végzi köztük (Ratcliffe – Beszterczey Attila), öntudatlanul, akarata ellenére az örök igazság végrehajtója, aki véres munkájának befejeztével maga is elbukik, hidegvérű, kegyetlen és kérlelhetetlen. Mellette sokszor a töprengő Catesby (Gerner Csaba) az ellenpont, akinek finomabb lelkülete már-már reneszánsz, humanista vonásokat mutat, lojalitása érzelmi alapokon nyugszik.

A darab megtekintése ismét tudatosította bennem, hogy az ember természete olyan, hogy szereti a borzongást, a kegyetlenséget, a sorsszerű eseményeket, szeret azonosulni a jóval, és szereti látni a rossz bukását. Nem véletlenül volt mindig sikeres darab a III. Richárd. 2017 óta már Vecsei H. Miklós fordításában is elérhető. Érdemes olvasni, megtekinteni hozzá a VI. és VII. Henriket. A történelmi hűség kedvéért leírom, hogy III. Richárddal a walesi lándzsások tömege végzett. Koronája állítólag egy galagonya-bokorba gurult, innen vette ki Lord Stanley, hogy átnyújtsa Henry Tudornak (VII. Henrik). Richárd harcimezőn való bukása mitológiai alakká teszi őt, akinek létét allegorikus értelmezhetjük: ő az Isten büntetését torz mivoltában megtestesítő démon vagy a sorserőként megnyilvánuló, gátlástalan emberi nagyratörés Machiavelli-típusú megszemélyesítője.

Bármelyik is ez az ember valójában, jobban érdemes figyelni arra a közegre, amely engedte őt felemelkedni. Sokszor elhangzik: Shakespeare a kortársunk! Hát akkor gondoljuk végig, ennek a darabnak milyen tanulságai vannak jelenünkre nézve…