Gyulai Hírlap - A szerelmes Erkel

A Gyulai Várszínház és a Soproni Petőfi Színház Erkel Ferenc és Gioachino Rossini zenéjének felhasználásával tartott közös ősbemutatót, amely a gyulai születésű mester szerelmi életének nem szigorúan plátói részleteibe nyújtott betekintést.

A világosi fegyverletétel után, az 1850-es években országunk nemzeti gyászba borult, a Haynau-rémuralom alatt titkosszolgálat, besúgóhálózat működött. Az értelmiségi elit java meghalt, megbújt vagy hallgatott. Keveseknek adatott meg az a rang és tisztelet, hogy bátrabban, merészebben vagy újra teljes mellszélességgel kiálljanak a magyar szabadság elbukott ügye mellett. Kiss József darabjában olyan nagy nevek sorjáztak, akik ezt megtehették: Erkel Ferenc, a zeneszerző (Jánosi Dávid); Szigligeti Ede, a drámaíró (Marosszéki Tamás); Egressy Béni, a költő (Labán Roland); Simontsits János, az igazgató (Kovács Frigyes). A történelmi időkben még a mellékszereplők is forradalmat írtak: lázadtak és szerveztek, mint Jubál Károly, a tanár (Várhelyi Áron); információt közvetítettek, mint Ernő, a szolga (Kiss Noró); ott voltak a nemzeti opera megszületésénél, mint Aladár, a cimbalmos (Horváth Dávid), vagy „csak” felügyelték és rendezték a dokumentumokat, amelyek az utókor számára felbecsülhetetlen nemzeti értékek, mint Komlóssy Ferenc, a könyvtáros (Pintér Gábor). Ahogy a szövegben is elhangzott: mennyi nagy Ferencet szült e nemzet e kora…

A rendező, író Kiss József először álmodta meg a Gyulai Várszínházba darabját. Noha úgy tűnik, lassan hagyománnyá válik, hogy Erkel élettörténetét feldolgozó művek kapnak helyet szülővárosában – mivel az operáit már egytől egyig játszották. Természetesen a XIX. században élt nemzeti nagyjaink legizgalmasabb életszakasza az 1850-es évekre esik, amikor körülöttük újra éledezik az ellenállás, igyekeznek őket beszervezni, buzdítani, felelősségüket hangsúlyozni. Legalkalmasabb lenne történelmi drámát írni erről az éráról, de a tavalyi Erkel és a felkelés, illetve a 2011-ben megírt La Grange sem pusztán történelmi síkon mozog: előbbi a humora, utóbbi a szerelmi szálak finom kibontása miatt nem esik a tényszerű életrajz unalmas boncolgatásának hibájába.

Sőt, a La Grange valóban nagy pillanatokat jelenít meg, hiszen 1850-ben a Nemzeti Színházban játszódik, amikor Haynau remélhetőleg tartósan elhagyja az országot, és először hangzik el, bár csak zenekarral, szöveg és – hál’ Istennek – retorzió nélkül a Himnusz. Ekkor nem pusztán az ország sorsa a tét, hanem a magánember pillanatait is megszenvedjük. Erkel mester ugyanis 1850-ben találkozik élete nagy szerelmével, a hatalmas hangterjedelmű és bravúros énektechnikájú Anne de La Grange (Vörös Edit) francia énekesnővel, aki európai körútja alatt, közkívánatra, egy ideig a Nemzeti Színház operaénekesnőjének szerződik. A fiatal díva tehetségével, bájával, intellektusával megperzseli a hat gyermekét a feleségére, a sokat tűrt és végletekig odaadó Adler Adélra (Szupper Fanni) bízó 40-es férfi szívét. Erkel ekkor már nemzetközileg nagy tiszteletnek örvend, továbbá ő a Nemzeti Színház első karnagya, hírneve messze megelőzi. La Grange kisasszony ismeri, elismeri, kedvéért magyarul énekel csodálatos áriát. Erkel folyamatosan kerül a bűvkörébe, de jogosan érzi úgy, hogy ebben a családi és történelmi helyzetben nem engedheti meg magának az önfeledt szerelmet, amely a végső boldogságához vezetett volna. Adja magát a Bánk bán-párhuzam, hiszen a nagyúrnak is döntést kellett hoznia: széttépi a „tündéri láncokat”, és a közérdeket választja, vagy a magánember kerekedik felül, a hideg, józan értelem a mindent ledönteni képes, forró érzelemmel szemben. Persze ott a csavar, hogy a családi idillt jelen esetben nem „csak” a közérdek veszélyezteti. Erkel sziklaszilárdnak, hidegnek, józannak mutatkozik a köz- és a munkaügyekben, de ahogyan a Rigolettóban „az asszony ingatag”, úgy itt a férfi az, amikor a gyönyörű Anne és Adél között vívódik. Cseles megerősítése az apai kötelmeknek, amikor Erkel Gyulát, Erkel Ferenc kisfiát (Tóth Bence) az édesanyja beviszi hiányolt édesapja munkahelyére egy szeretetölelésre – ha már rá Erkel korábban sem nagyon figyelt. Erkel Ferenc maga is többször hangsúlyozta, hogy a lángot a fiaiba plántálta, ők viszik tovább az apai örökséget. Igaza lett. Megjegyzendő, hogy az őrlődéstől egyre ingerültebb Erkelt folyton elvágyódni látjuk. Az 1850-es években valóban minden nyáron Gyulán találjuk. Házassága megromlik, elhidegülnek, elválnak, végül Adél költözik le Gyulára 1860-ban.

Talán nem véletlen, hogy olyan sokáig kellett várni a Bánk bán operára (1861). Ugyan Egressy már 1850-ben kész volt a librettóval, de Erkel nehezen komponált, megrekedt, a nemzeti közállapotok és a nagy tehetségek felelősségének terhe súlyosan nehezedett vállára, őrlángon égett. Több olyan helyzettel kapcsolatban is merült fel bennem kérdés, amely megváltoztathatta volna a történelem menetét: mi lett volna, ha Erkel – ahogyan barátja, Liszt – elhagyja az országot, ha enged a La Grange csábításának, ha Ferenc József nem hívja vissza Haynaut  véres szolgálatai után, ha Szigligeti franciatudásával Erkel előtt hódítja meg Anne-t, ha Simontsits is megtanult volna franciául, ha Egressy nem hal meg oly fiatalon tüdőbajban, ha a Magyar Állami Operaház nem csak 1884-re készül el, ha a Hunyadit Párizsban is be tudják mutatni, ha Erkelnek nem kell az otthonát vesztett Német Színház tagjait is befogadnia, és németül utasítgatva népszínműzenéket vezényelnie, ha Kossuth érdemben reagál a szervezkedők leveleire, és újra kezébe veszi a tényleges hatalmat. Sok a talán, a de, a ha. Viszont nagy tanulság: „forradalom csak egyszer van egy évszázadban”. Úgy vélem, az értő közönség tudta kortárs kontextusban is értelmezni a darab mondanivalóját, amelynek megírása az Erkel-bicentenáriumhoz kötődve ugyanolyan aktuális volt.

A vég eleve elrendelt. La Grange hiába csábítja nyugatra Erkelt, ő erkölcsösen és helyesen dönt: a hazáját és a családját választja a felhőtlen boldogsággal szemben. A be nem teljesült szerelmükből születik a híres La Grange-ária, amely a Hunyadi-operában Szilágyi Erzsébet szólamaiba rejtve mutatja meg egyszerre azt a szerelmes szenvedést és szenvedélyt, amelyet egy anya és/vagy egy szerelmétől elszakított nő érezhetett. Mondják, La Grange volt az egyszer betoppanó és mindent felforgató nagy ő Erkel életében, vagyis ahogy a művelt francia mondaná: La Grande!